Dzsáhilijja

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A dzsáhilijja (arab írással جاهلية , tudományos átírás szerint ğāhiliyya) az arabok történetének iszlám, tehát 622 előtti korszaka. Magyarra többféle módon fordítják: tudatlanság kora, barbárság kora, szilajság kora stb. A legcélravezetőbb talán a pogányság korának nevezni.

A dzsáhilijja korszakáról meglehetősen csekély történeti ismeretekkel rendelkezünk. Az arab irodalom ebből a korból fennmaradt termékei – elsősorban kaszídák – mindazonáltal tájékoztatást adnak a korabeli alapvető életformáról, társadalmi berendezkedésről és kultúráról.

Tartalomjegyzék 1 A korabeli arabság 1.1 A városias észak 1.2 A nomád Közép-Arábia 2 Vallás, hiedelmek 3 A dzsáhilijja kultúrája 3.1 Alkotók 4 Források

[szerkesztés] A korabeli arabság

Célszerű megkülönböztetnünk a korabeli arabság két, alapjaiban eltérő életmódot folytató csoportját. Az egyik a beduin, azaz nomád „közép-arab” csoport, amely Mezopotámiától és Szíriától délre, a félsivatagos-sivatagos területen élt; a másik pedig a városias arabság, ami a sivatag északi határán élt. A kettő között szoros gazdasági kapcsolat állt fenn, azonban sok tekintetben jelentős eltérések mutatkoztak. (A délarab területek fénykora, melyek nyelve jelentősen eltért az északi rokonaitól, az 5. századra áldozott le végleg.)

[szerkesztés] A városias észak

A mezopotámiai és szíriai arabság államokat hozott létre, melyek a Közel-Kelet két domináns hatalma, a Bizánci és az Újperzsa Birodalom hűbéresei, ütközőállamai voltak: a Ghasszánidák és a Lakhmidák állama. Az előbbi Szíria területén alakult ki, központja Palmyra volt, lakói pedig felvették a keresztséget. Ezzel szemben a Lakhmidák Hírában, a mai Irak területén rendezkedtek be, és alapvetően a perzsák vazallusai voltak. A két államalakulat folyamatos harcban állt egymással és a nomád arabokkal, miközben pezsgő udvari kultúrát hozott létre.

[szerkesztés] A nomád Közép-Arábia

A nomád arabok kisebb-nagyobb klánokból, családokból álló törzsekben (ún. banúk, pl. Bakr, Taglib, Muzajna, Szakíf, Kurajs stb.) éltek, melyek nevüket valamely mitikus őstől vagy totemállattól eredeztették (pl. Banú Aszad: Oroszlán-törzs). Csak nagy ritkán került sor nagyobb törzsszövetségek (pl. a 6. század elején a Kinda szövetség) létrehozására, és ezek általában gyorsan szét is estek. A sivatagi nomádok törvények nélküli, szokásjog által szabályozott életet éltek. Nézeteltéréseik egyik bevett elintézési módja volt a vérbosszú, azonban nem csak az elkövető, hanem az egész törzse ellen. Ez – bár primitívnek tűnik – a béke záloga volt, a törzs ugyanis kollektív felelősséget vállalt minden tagjának minden tettéért. Amennyiben valaki a törzse ellen vétett, azt kiközösítették, és többé nem élvezett védelmet – a magányos kóborlók élete pedig nem volt biztonságban.

A nomád arabság erkölcsi életében nagyon fontos szerepet töltött be a vendégszeretet, vendégbarátság. Még ha halálos ellenség is volt az illető, aki belépett az ember sátrába, kötelesség volt megvendégelni a váratlan vendéget.

A törzs minden vagyontárgyat közösen birtokolt. Germanus Gyula megfogalmazása szerint „a puszta egyetlen magántulajdona a nő és a gyermek volt” – márpedig feleségből mindenki annyival rendelkezett, amennyit tekintélye elbírt. A korabeli arab erkölcsiség egyik sarokpontja volt a nők tisztelete, akik gyermeknevelés mellett adott esetben a harcokból is kivették a részüket.

Némileg megkülönböztetett helyzetben voltak a törzseken belül az „arabok hollói”, azaz azok, akik arab apától és fekete rabnő-anyától származtak. Megbecsülésüket hőstettekkel és költészetben elért eredményekkel vívhatták ki. Egyikük, Antara köré legendás történetek fonódtak, melyet regényes formában meg is jelentettek (itt neve rövidített formában szerepel: Antar-regény) és az arabság nemzeti hősévé vált.

[szerkesztés] Vallás, hiedelmek

Az arab törzsek hiedelemvilága kevéssé ismert, bár tudjuk, hogy politeisták voltak. (Emellett egyes törzsek a kereszténységet, mások a zsidó vallást vették fel.) Mesevilágukból is kitűnik: a sivatagot szerintük különböző szellemek (dzsinnek) és szörnyetegek (ghúlok) népesítették be, akik ártók, de barátságosak is lehettek (pl. a költői tehetséget vagy a jóslási képességet a dzsinnek inspirációjának tartották). Nagy pogány szentély volt Mekkában, ahol egy fekete kő környezetében, a fölé emelt nagy, kocka alakú építményben, a Kábában voltak elhelyezve az egyes törzsek bálványai, melyeknél áldozatokat mutathattak be. Az év négy hónapját szentnek nyilvánították, megtiltva minden ellenségeskedést. Ekkor mód adódott a bálványok felkeresésére és áldozatbemutatásra, valamint a nagy vásárok lebonyolítására. Mekka így pezsgő vallási és kereskedelmi központtá vált.

Mindazonáltal az – iszlám kori tudósok által sok esetben interpolált, átírt, iszlámosított – irodalmi hagyatékból kitűnik: a dzsáhilijja idején az arabság életében csak másodlagos szerepet játszottak a vallási kérdések. Még a jelentős mértékben spirituális tevékenységnek felfogott költészet emlékeiben is alig-alig akadni vallásos utalásokra. Ezért is jelentett hatalmas újdonságot az utolsó ítéletet és túlvilágot hirdető Mohamed próféta fellépése 612-ben.

[szerkesztés] A dzsáhilijja kultúrája

Az arab pogánykor művelődéstörténetének legfontosabb fennmaradt emlékei az irodalmi alkotások, pontosabban a beduin költők versei jelentik. A legarchaikusabb forma a prózarím, a szadzs, amely a mai napig használatos emelkedett szövegeknél, recitációnál. Némileg fejlettebb forma a radzsaz és a hazadzs, amelyek már kötött metrumok. Az arab költészet csúcsát a 6-7. században teljesen kifejlődött, és az iszlám időkben is nagyon sokáig non plus ultrának tekintett kaszída jelentette.

Ezek időmértékes-rímes költemények, melyek alapvetően a nomád életformát, a törzsi berendezkedést, a hosszú háborúskodásokat („arabok napjai”, pl. a Baszúsz háborúja és a Dáhisz-Ghabrá' háború) és a magányos sivatagi kalandozásokat örökítik meg. Külön műfajt jelentenek a gyászdalok (rithá' ; marthija), a becsmérlő (hidzsá' ) és a dicsőítő költemények (madíh). A nomád költők gyakran keresték fel pártfogót keresve a palmyrai, de még inkább a hírai udvart. Itteni működésük alatt művészetük lényegesen nem változott, még tematikájában sem.

Az arab nyelv, melyet a hidzsra első századaiban kanonizáltak, a Korán nyelvezetén túl a pogánykori kaszídák nyelvhasználatából jött létre. Az arab nyelvészet nagy tudósai minden szabályt beduin versekben található sáhidokkal, bizonyító helyekkel (szó szerint: tanú) támasztottak alá.

A pogánykorban már létezett az arab írásbeliség, sőt meglehetősen elterjedt volt a nagyobb városokban, kereskedelmi központokban (pl. Mekka, Jathrib). A költészet oly nagy becsben ált, hogy több városban (pl. Ukáz, Dzúl-Madzsáz, Madzsinna) rendszeresen költői versenyeket rendeztek.

[szerkesztés] Alkotók

• Sanfara († 6. század elején)
• Taabbata Sarran († 530 k.)
• Muhalhil († 531 k.)
• Imrul Kaisz († 540 k.)
• Szamaval († 560 k.)
• Tarafa († 564 k.)
• Mutalammisz († 569 k.)
• Urva bin al-Vard († 596 k.)
• Hárisz bin Hilliza (6. század)
• Amr bin Kulszúm († 600 k.)
• Nábiga († 604 k.)
• Hátim at-Táí († 605 k.)
• Antara († 615 k.)
• Zuhajr bin Abí Szulmá († 625)
• Hanszá (575 k. - 644/664)
• Kaab ibn Zuhajr († 645 k.)
• Labíd († 662)
• Hasszán bin Szábit († 673/674)

[szerkesztés] Források

• Goldziher Ignác: Az arab irodalom rövid története. Budapest, Kőrösi Csoma Társaság, 2005. ISBN 9638378212
• Goldziher Ignác: A pogány arabok költészetének hagyományai. In: Goldziher Ignác: Az arabok és az iszlám, II. kötet. Szerk.: Ormos István. Budapest, 1874.
• Arab költők a pogánykortól napjainkig. Szerk.: Germanus Gyula. Budapest, Magyar Helikon, 1961. [1]