Georg Wilhelm Friedrich Hegel
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
| Német idealizmus XIX. század |
|
|---|---|
 |
|
| Név: | Georg Wilhelm Friedrich Hegel |
| Született: | 1770. augusztus 27., Stuttgart, akkori Württembergi Hercegség, mai Németország |
| Meghalt: | 1831. november 14., Berlin, akkori Poroszország, mai Németország |
| Iskola/irányzat: | Német idealizmus / abszolút idealizmus |
| Érdeklődés: | logika, történelemfilozófia, esztétika, vallás, metafizika, episztemológia, politikatudomány |
| Fontosabb nézetei: | dialektika, világszellem, rendszer, közvetítés |
| Befolyásolta: | Feuerbach, Marx, Engels, Bruno Bauer, Bradley, Lenin, Trockij, Heidegger, Sartre, Karl Barth, Küng, Habermas, Gadamer |
| Hatással voltak rá: | Homérosz, Hérakleitosz, Szókratész, Platón, Arisztotelész, Anzelm, Descartes, Spinoza, Rousseau, Goethe, Böhme, Kant, Fichte, Schelling |
Georg Wilhelm Friedrich Hegel német filozófus, egyetemi tanár; a klasszikus német filozófia, és a német idealizmus legnagyobb és legjelentősebb képviselője.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Élete
Sváb családban született. Néhány évig Frankfurtban és Bernben házitanítói munkát végzett, később a jénai egyetemen habilitált. 1801 és 1806 között Jénában egyetemi előadásokat tartott. 1806-ban befejezte első és egyben egyik legjelentősebb művét, a Szellem fenomenológiáját.Itt egy meghatározó élményben volt része láthatta Napóleont a győztes csata után, akit korszellem néven titulált. Ezt követően Nürnbergbe menekül, ahol gimnáziumi rektor lett. Itt fejezte be második legnagyobb művét, a Logika tudományát, három kötetben (1812–1816). A mű hatására meghívták a heidelbergi egyetem filozófiai tanszékére, ott írta A filozófiai tudományok enciklopédiáját (1817).
A következő évben Berlinbe hívták. Ekkorra a legnagyobb mértékben tekintélyes és befolyásos ember lett. A „porosz államfilozófus“ tisztségét nyerte el. Hegel nemcsak a filozófia főbb diszciplínáiról tartott előadásokat, hanem a jog-, a művészet-, a vallásfilozófiáról, a történelem filozófiájáról és filozófiatörténetről is. Könyv formájában megjelent A jogfilozófia alapvonalai című műve. Első nyugati filozófusként tanulmányozta a keleti vallásokat és az indiai filozófiákat.
Több előadását tanítványai adták ki. Összegyűjtött műveinek nagy részét a hallgatói által gyorsírással készített, szerkesztett és néha kiegészített jegyzetek alkotják, amelyek szöveghűsége vitatható. A Hegel-művek eredetisége filológiai probléma. Viszonylag nehéz olvasni őket, mert nem csak új fogalmakat vezetett be, de gondolatainak átadására kialakított egy sajátos – eredetileg német – nyelvezetet is.
1831. november 14-én kolera áldozata lett Berlinben.
[szerkesztés] Munkássága
Életművének korszakai egybeesnek életútja jelzett állomásaival.
[szerkesztés] Republikánus korszak: 1793–1796 (Bern)
Kiindulópontja az angol és francia felvilágosodás gondolati terméke, valamint Kant olvasása jelzi a társadalmi és a morális problémák jelenvalóságát. Különbséget tesz pozitív és nem pozitív vallások között – előbbi a kereszténység, amely a feudalizmus támaszává vált, az utóbbi pedig, az ókori vallásokat jellemzi mint a szabadság és az emberi méltóság megteremtését szorgalmazó célkitűzések. Legismertebb kijelentése ezen időszakából: „A nagy, szembeötlő forradalmak előtt a kor szellemében végbe kell mennie egy csendes, titkos »forradalomnak«, amelyet nem mindenki vesz észre, legkevésbé a kortársak, így ezt szavakban kifejezni éppoly nehéz mint megérteni...”
[szerkesztés] Frankfurti korszak: 1797–1800
E korszakában a gazdasági problémákat vette szemügyre. Elsősorban az angol közgazdászok munkásságára támaszkodott (pl. Adam Smithére). E periódusában alakult ki a triadikus rendszere: tézis–antitézis–szintézis. Legismertebb kijelentése ekkoriban: „Felfogni annyit jelent, mint uralkodni”.
[szerkesztés] Jénai korszak: 1801–1808
Jénában, Schellinggel közösen 1802-ben megalapították a „Kritisches Journal der Philosophie” (A filozófia kritikai folyóirata) című lapot. A lap irányvonala az objektív idealizmus lett. Schelling valamint Fichte kritizálása mellett támadta a materializmust is, bírálva annak egyoldalúságát. Az erőszak államalapítás esetén jogos és szükségszerű, amenyiben az államot mint valóságos egyéniséget megteremti és megőrzi. A szellem fenomenológiájában megfogalmazódik az a tétel is, hogy csak a szellem egészének van történelme.
[szerkesztés] Nürnbergi korszak: 1808–1816
Ez a bürokratikus teendők mellett a Logika kidolgozásának korszaka. A logika Hegelnél metafizika vagy még inkább dialektika. (Hegeltől kezdve a metafizika szónak egy új jelentése lett, mégpedig a valóság mozgását abrázoló dialektika ellenében a statikus, nyugvó lét leírását jelentette.)
Hegel rendszere szerint a világszellem az elsődleges, a természet mint az önmagától elidegenedett szellem másodlagos.
- Tézis: az eszme.
- Antitézis: a természet.
- Szintézis: az önmagára találó szellem.
[szerkesztés] Berlini professzorságának időszaka: 1818–1831
A szellemfilozófia tárgya a természet szférájából önmagához visszatért világszellem. „A különös népszellem alá van vetve a mulandóságnak, lehanyatlik, elveszti jelentőségét a világtörténet számára, megszűnik mint hordozója a legmagasabb fogalomnak, amelyet a szellem magáról alkotott. Mert mindenkor az a nép van soron az uralkodásra, amely megragadta a szellem legmagasabb fogalmát. Lehet, hogy népek megmaradnak, amelynek - már, még - nincsenek ily magas fogalmaik, de világtörténetben és történelemben félre vannak állítva.”
Legismertebb kijelentése ebben az időszakában: „Az igazat ne csak szubsztanciaként, hanem mint szubjektumként is fogjuk fel.” Ez a hegeli ismeretelmélet kulcsa, amivel német idealista elődeihez (Kant, Fichte és Schelling) hasonlóan a szubjektum megismerési folyamatban játszott szerepét szeretné tisztázni.
Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás mellett Hegel tekinthető a legnagyobb renszergondolkodónak.
[szerkesztés] Filozófiája
Hegel objektív idealista alapon zárt bölcseleti rendszert dolgozott ki. Rendszere három részre tagolható:
- Logika
- Természetfilozófia
- Szellemfilozófia
Filozófiájának gyökere: a fejlődés gondolata, a történetiség elve, a dialektika törvényeinek kidolgozása (a mennyiség átcsapása minőségbe, az ellentétek harca). A természeti és történeti változásokat az antropomorfnak tekintett abszolút eszme önmozgásával indokolja. Szerinte a világtörténelem fejlődésének végső soron egyetlen meghatározója van: a világszellem önmegismerési folyamata. Ez a folyamat lényegében a kultúra kiteljesedése, s végső megjelenési formája a felvilágosult porosz állam.
Hegel szerint a szellem a történelem során elidegenedett magától, külsővé vált, majd ismét megbékült magával, vagyis visszatért önmagába. (Ez a metafora a nevelődésregények (pl. Goethe: Wilhelm Meister vándorévei) szerkezetét veszi át.)
[szerkesztés] Logika
Azt a megismerést amelyben az abszolútum önmagáról ismerettel rendelkezik nevezi Hegel logikának. A hegeli logika nem fogalmakban, ítéletekben és következtetésekben való gondolkodás, hanem: „a tiszta eszme tudománya, a gondolkodás elvont elemében megnyilvánuló eszméé”. „ Az eszme a magáértvaló és a magán igaz, a fogalom és az objektivitás abszolút egysége”.
A logika az eszméket a magánvalóság tiszta tér és idő nélküli állapotban tekinti. Véget kell vetni annak a „méltatlan színjáték”-nak, hogy egy művelt népet látunk „metafizika nélkül; mintha egy különben változatos díszített templomot látnánk oltár nélkül”.
A logika arra tart igényt, hogy a „tiszta ész rendszere legyen”, a tiszta gondolat birodalma, amely maga az igazság azaz a világ még mielőtt szétvált volna Istentől.
Hegel Logika c. művében a misztifikált fogalom önkifejlődését írja le: azt mutatja be, hogy hogyan válik egy meghatározott folyamat során abszolút eszmévé. Aztán ez a fogalom elidegenedik önmagától, anyagi természetté válik, s mint ilyen folytatja útját, fejlődésének a csúcspontját az állati szervezetben éli meg. A fogalom ekkor ismét egy metamorfózison keresztül megy és szellemé válik. Ez a szellem az emberi tudat. Tehát Hegel logikája az emberi megismerés folyamatának misztifikált, metaforikus formáját írja le.
A logika – írja Hegel – behatol az ember mindenféle természetes magatartásába, érzésébe, szemlélésébe, vágyakozásába, szükségszerűségébe, ösztönébe és a természetet emberibbé, célszerűvé teszi.
Hegel szerint a logikát úgy kell felfogni mint a tiszta ész rendszerét, mint a tiszta gondolat birodalmát. „Ez a birodalom az igazság a maga leplezetlen magán- és magáértvalóságban. Ezért úgy is kifejezhetjük magunkat, hogy ez a tartalom Isten kifejtése, amilyen örök lényegében, a természet és egy véges szellem megteremtése előtt”. [1]
Hegel úgy gondolja, hogy az addigi filozófia nem találta meg a módszerét amivel a filozófiát tudományosabbá tehették volna, bár Spinoza és Wolf már megpróbálkozott vele. Ezért tartja fontosnak, hogy a logikát kidolgozzák, hisz ez lehet a filozófia tudományos módszere. Amit fontos felismerni a tudományos haladás céljából, az annak a logikai tételnek a felismerése, hogy a negatív is pozitív, azaz az önmagának ellentmondó nem oldódik fel semmivé, hanem a lényeg tartalmának a negációja lesz.
A logika a tudomány tudománya – írja Hegel – az árnyak birodalma, az egyszerű lénységek rendszere, amely mentes minden érzékiségtől
Hegel a logikát objektív és szubjektív logikára osztja. Az objektív logika veszi át a metafizika helyét: „a metafizika a gondolkodás tiszta formáival igyekezett megragadni a különös, mindenekelőtt a képzeletből vett szubsztrátumokat, a lelket, a világot, az Istent…A logika azonban ezeket a formákat ama szubsztrátumoktól, a képzet szubjektumaitól megszabadultan, a természetüket és értéküket önmagában tekinti” (Hegel: A logika tudománya I. Bev.)
A szubjektív logika a fogalom logikája, azé a lényegé amely maga a szubjektum.
A logika szubjektív és objektív mivolta további három részre van osztva: a lét logikája, a lényeg logikája és a fogalom logikája.
[szerkesztés] Természetfilozófia
A kialakult eszme itt átcsap ellentettjébe, természetté válik. A természet is az eszme, csak alvó, anyagi szférában.
Részei:
- Mechanika: tér és idő, mechanikai mozgás, anyag és mozgás.
- Fizika: testekkel, elemekkel, fénnyel, hanggal, elektromossággal foglalkozott.
- Szerves fizika: A Föld természetét, történetét, valamint a növény- és állatvilágot szemléli.
[szerkesztés] Szellemfilozófia
A szellem filozófiájában Hegel azt mutatja be, hogy a véges emberi szellem hogyan ismeri fel az abszolútummal való azonosságát. Azt mutatja meg, hogy az abszolútum hogyan jut egyre teljesebb öntudatra a szubjektív és az objektív szellem közvetítésével.
[szerkesztés] A szubjektív szellem
Az önmagát szemlélő szellem.
A szubjektív szellmnek három alakzata van: a lélek, a tudat és a szubjektív szellem. A lélek az érzékelő és érző szubjektum, ami az átmenet a természetiből a szellemibe.
A lélek-állapot „a szellem alvása”. Ez az állapot az arisztotelészi filozófiából ismert növényi és állati lélek fogalmához hasonló. Bár a lélek érzékeli önmagát, még nem jutott el abba a stádiumba, hogy öntudata legyen: érzéseinek és érzelmeinek él.
A test - írja Hegel - a szellem külsővé válása. A következő fázisban a tudat fázisában a lélek kiemelkedik az alany és tárgy egységéből, és szembekerül a tárggyal. Megjelenik az öntudat: a lélek már tud magától és felismeri, hogy rajta kívül más tudatok is vannak, amelyek függetlenek tőle.
A harmadik fázisban megjelenik az ész. Ebben a fázisban a szellem már nemcsak felismeri, hogy individuum és hogy létezik tőle különálló világ is, hanem alakítja is azt.
[szerkesztés] Az objektív szellem
A magát elképzelő szellem.
Az objektív szellem a jog, a moralitás és az erkölcsiség területét öleli fel.
A jog a szellem szabadságának külső szférát kell adjon. Ezt úgy teszi, hogy sajátjává tesz és használ dolgokat. Egy személyhez hozzátartozik az a képesség, hogy birtokokat és jogokat gyakoroljon tulajdonával kapcsolatban. A jog csak rendezett jogviszonyokban érvényesülhet.
A jogrend csupán külső egyeztetések, társadalmi megegyezések, hatalmi döntésekből áll. A jog szférában - írja Hegel - a szellem még nem ismeri fel az azonosságát a természettel.
A moralitás nem más mint akaratmeghatározottság. Hegel itt azt vizsgálja, hogy milyen esetekben erkölcsös egy cselekedet, a jószándék,és a a kötelesség. A lekiismeret fontosságát hangsúlyozza. Elutasítja Kant azon álláspontját, hogy a cselekedet elveszti morális értékét, ha a hajlamok vagy ösztönök közrejátszanak. A moralitás csupán belső megegyezés az ész törvényeivel, vagyis az abszulutummal.
Ebben a fázisban azonban a szellem még nem ismeri fel pontosan hogy az ész törvénye egyben az abszulutum törvénye is.
Az erkölcsiség a pozitív jog külsődlegességének és a moralitásnak egysége a kötelességet mintegy megtestesítő külső törvények, normák alapján.
Az erkölcsiség a család, a polgári társadalom, és az állam intézményeiben található meg. Az állam a tökéletes szabadság megvalósítása, amennyiben a törvényekben az ész rendje érvényesül. Az állam felette áll az egyéneknek.
A legjobb állam - Hegel szerint - a monarchikus, trónöröklésen alapuló alkotmányos állam.
Hegel az államfilozófián belül elemzi a világtörténelmet is. A világtörténelemben szerinte az isteni ész uralkodik. A világtörténelmet egymást követő államok (népszellemek) közötti viszonyok alkotják. Azt mondja erről: minden kor megtermeli a maga gyümölcsét, ami majd édes mérgévé válik, s ami megöli őt. De hamvaiból egy új, jobb kor fog születni. A világtörténelem nem a boldogság talaja: szenvedésekkel, könnyekkel, vérrel van teli.
A világtörténelem végső célja a teljes szabadság elérése.
[szerkesztés] Az abszolút szellem
Az önmagát szemlélő szellem.
Az abszolút szellem az objektív és a szubjektív szellem szintézise. Az abszolút szellemben az öntudat a művészeten a valláson a filozófián keresztül teljes egészében tud magáról.
A művészet az abszolútum megjelentése szemlélet formájában. A művészeti szép: „középen foglal helyet az érzéki mint olyan és a tiszta gondolat között”.
A művészet a természetben rejlik, hogy objektív létezésbe fordítja magát. A vallás belső lényege a kultuszban és a dogmában elhomályosulhat, a művészet lényege az objektivitásban csak még tisztábban, még tökéletesebben jelenhet meg.
A vallás az abszolútum önközlése és a róla való gondolkodás képzetek segítségével.
Hegel vallásfilozófiája a következő idézettel írható le: „A keresztény vallásnak mint egyáltalában a vallás legmagasabb fokának a tartalma teljeséggel egybeesik az igaz filozófia tartalmával” .
Isten létével kapcsolatban a filozófus nem szorul bizonyítékokra, hisz minden gondolkodás végső feltétele Isten. Minden istenérvet megelőzően tudunk Istenről, és éppen ez a tudás különböztet meg minket az állatoktól. (Lásd még a Hegel gondolkodása a vallásról szakaszt!)
A filozófia az abszolútum gondolatokban megragadva. A filozófia tárgya megegyezik a valláséval, de felülmúlja a vallást. A vallás azért hiányos – Hegel szerint – mert a végtelen és a véges (Isten és ember azonossága) csak a hívők közössége számára ismert. További hiányossága a vallásnak, hogy a vallási tudat és Isten azonosságát csak objektív módon, a dogma formulájában tárja fel. Ezt a tudatot kell átalakítani önmagához visszatérő filozófiai tudattá, hogy feltárulhasson a szellem önmagával való azonossága.
[szerkesztés] Hegel gondolkodása a vallásról
Hegel szerint „a vallás az isteni szellem önmagáról való tudata, a véges szellem közvetítése révén” [2]
Hegel szembehelyezkedik az addigi filozófiai hagyományokkal, melyek Isten „egy lényegét” egy racionális teológia keretébe helyezték, vagy amelyek az „egyéni üdvözlésről” beszéltek. Hegel nem választja el az istenfogalmat, annak az emberi történelemben megvalosulásától, hanem ebből alkotja meg Isten „életrajzát”. Isten a történelemben a „maga igazságában” valósul meg. Ez olyan igazság amely a szellem szabadságára támaszkodik.
A vallásnak és a filozófiának azonos a tartalma – írja Hegel – a különbség csupán a nyelvi kifejezésekben van: „A vallás minden ember számára létezik, a filozófia azonban nem minden ember számára létezik”. A filozófia a vallás igazságát mondja ki. Azt az igazságot, hogy az isteni szeretet, a szellem a szubsztancia, a szubjektum örökké önmagába visszatérő folyamat.
[szerkesztés] Utóélete
Tanítványai kezdetben szellemi csoportot alkottak, ám a zárt rendszer továbbfejlesztése és továbbvitele kudarcba fulladt,mivel a tanítványok két csoportra szakadtak. E két tömörülés kapta,az ifjúhegeliánus és óhegeliánus nevet. Ez idő tájt materialista bírálatok is érték tanait, melynek egyik legnagyobb szószólója Marx volt.Leegyszerűsítette Hegel remekművét,ami azáltal sokat veszett eredetiségéből és értékéből.
Másik oldalról nézve, Nietzsche és Kierkegaard filozófiájának megjelenésével a hegeli mű összeomlott, a rendszerfilozófiák kora leáldozott.
Hegel jelentős befolyást gyakorolt a XIX. században a születő magyarországi filozófiára, habár könyveinek magyar fordítását csak az 1950-es évektől kezdték kiadni.
[szerkesztés] Magyarul megjelent művei
- A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai (Akadémiai, 1950–1968)
- A logika tudománya (Akadémiai, 1957)
- Előadások a filozófia történetéről (Akadémiai, 1958)
- A jogfilozófia alapvonalai vagy a természetjog és államtudomány vázlata (Akadémiai, 1971)
- Történelem és társadalom (Kriterion (Bukarest), 1972)
- A szellem fenomenológiája (Akadémiai, 1973)
- Előadások a világtörténet filozófiájáról (Akadémiai, 1976)
- Esztétika (Gondolat, 1979)
- Ifjúkori írások Válogatás (Gondolat, 1982)
- Hit és tudás. Tanulmányok a Kritisches Journal der Philosophie-ból (Osiris–Gond-Cura, 2000)
- Vallásfilozófiai előadások (Atlantisz, 2000)
- Előadások a művészet filozófiájáról (Atlantisz, 2004)
[szerkesztés] Irodalom
- G. W. F. Hegel: A logika tudománya (Akadémiai Kiadó, 1979)
- Lukács György: A fiatal Hegel. A dialektika és az ökonómia összefüggéseiről (Kossuth–Akadémiai, 1976 és Gondolat, 1979)
- Herbert Marcuse: Ész és forradalom (Gondolat, 1982)
- SH Atlasz Filozófia
- Turay Alfréd: Filozófiatörténeti vázlatok (Szent István Társulat)
Based on work by