Isten
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Istennek azon természetfeletti lényt vagy lényeket nevezik, aki, vagy akik a vallások, vagy a mitológiák szerint a világot teremtették, vagy annak működését, történéseit irányítják vagy ellenőrzik. A különböző vallások más-más tulajdonságokat tulajdonítanak neki(k), és általában egyetértenek abban, hogy képességei(k) az emberekét meghaladják. Az ateisták az Isten és istenek létében nem hisznek.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Egyistenhit (monoteizmus)
A nagybetűs Isten szóval általában a egyistenhívő (monoteista) vallások legfőbb lényét jelezzük, mint amilyen a judaizmusnak a Tórában és a Talmudban, a kereszténységnek a Bibliában és az iszlámnak a Koránban megfogalmazott Istene. Gyakran Úrként, Atyaként is megjelenik.
A monoteizmus első és legkorábbi jelei már az ókori Egyiptomban megjelentek. Ehnaton fáraó (i. e. kb. 1367–1350) nevéhez fűződik az Amarna-reform, mely során Aton napistent ruházták fel az egyetlen isten rangjával. Zarathustra perzsa vallásalapító (istene: Ahura Mazdá), nagy hatással volt az egyistenhívő vallás kialakulására. Zarathustra tanításában beszél a jó és a rossz küzdelméről, a mennyországról és a pokolról, az eljövendő megváltóról, a halottak feltámadásáról és az utolsó ítéletről.
[szerkesztés] Isten fogalma az ábrahámita vallásokban
A zsidóság és a keresztények istenképe a Biblián alapszik. Habár a Biblia nem ad rendszerezett teológiát vagy pontos definíciókat, Istent mindenképpen mint személyiséget ismerhetjük meg belőle.
Az Apostoli Hitvallásban a következőképpen foglalják össze, hogy szerintük kicsoda Isten: „Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében”
Istent egy, a kereszténységbe bevezető könyv a következőképpen határozza meg: „Isten a végtelen Szeretet, végtelen Jóság, végtelen Szépség.” [1] A kereszténység legtöbb változata szerint egyszerre három személy: az Atya, a Fiú (Jézus Krisztus) és a Szentlélek (vagy Szent Szellem); ez a szentháromság.
Isten fogalmát a izraelita, [[keresztény], és muzulmán vallású ember
- a lét vonatkozásában az örökkévalóként,
- a világ viszonylatában a teremtőként,
- az emberi élet vonatkozásában az atyaként,
- szociális viszonylatban tanúként, gondviselőként és bíróként
- az okság viszonylatában mindenhatóként,
- teleologikus viszonylatban úrként, vagy az üdvösség (értsd: a helyes vagy erényes élet utáni jutalom) megadójaként nevezi vagy határozza meg.
Isten ilyen felfogása rokonságot mutat más vallásokkal is, melynek közös nevezője a lélektani okokra alapozott hit. Mivel a hit bizonyos jövőre irányuló cselekvések és bizonytalan feltételezések köre, természete szerint a jelenség nem magyarazható az exakt tudományok eszközeivel, kivéve a lélektant, bár tudományos körökben a lélektan még nem egészen elismert mint tudomány.
A izraelita, a keresztény és a muzulmán vallásalapítók tiltották Isten közelebbi mibenlétének meghatározását és látványának megjelenítését. Lásd: „Vagyok, aki vagyok”, és az Isten szó értelmezései, továbbá az ábrázolás tilalma.
[szerkesztés] Az emberi sors fordulatainak, alakulásának értelmezése Isten cselekedeteként
A szabad akaratban vagy az eleve elrendelésben is hisznek vallásos emberek.
Az Isten fogalmához a következő elképzelések kapcsolódnak:
- ha jutalmaz, áldásban részesít
- ha megbocsát, kegyelemben részesít
- ha büntet, elfordítja rólunk tekintetét
- ha megnyugtat, törődik velünk, és így tovább.
Az ember és Isten viszonylatában az ember Istenről úgy vesz tudomást, hogy
- imádja, imádkozik hozzá
- kér tőle, könyörög neki, fohászkodik hozzá
- tanúságot tesz mellette, illetve hitéről, stb.
Végül Isten fogalmát átszövik az egyéb mindent magába foglaló fogalmakhoz kötődő képzetek, így a természet, az ismeretlen, a csoda, a felfoghatatlan, azonkívül a látomás, és az ezzel járó hangok vélt hallása.
[szerkesztés] Sokistenhit (Politeizmus)
Kisbetűvel használva az isten szó köznévként jelzi a többistenhitű vallások lényeit, mint amilyenek például az egyiptomi, a görög, a római, és a Maya vallás istenei. Az emberiség feltárt és összegyűjtött istenei igen változatosak, és összámuk több álláspont és becslés szerint legalább tízezer feletti. Az emberek által már nem gyakorolt vallások isteneit mitológiai alakoknak is szoktuk nevezni. Nagyon sok vallásban az istenek külön társadalmat alkotnak, illetve alkottak. Például az ókori görögök uralkodó vallásában maguknak az isteneknek is volt királyuk, akit mi Zeuszként ismerünk. Ezen kívül voltak félistenek, és más, isteni hatalommal különböző mértékben felruházott lények is.
Lásd még: Istenek
[szerkesztés] Istentagadás (Ateizmus)
[szerkesztés] Az isten fogalmának memetikai értelmezése
„Isten létezik, ha másként nem is, olyan mém formájában, amelynek az emberi kultúra kínálta környezetben nagy túlélési értéke, vagy fertőzőképessége van.” — Richard Dawkins
A memetika képviselői (többek között Dawkins és Blackmore) szerint isten eszméje egy a mémek közül, a vallási mémkomplex egyik tagja. Egy nagyon régóta létező, mutációk során többször függetlenül kialakult mémről van szó, amelynek nagy a túlélési értéke a mémkészletben. Ennek főbb okai a következők lehetnek:
- Rendkívüli másolási sebessége
- Nagy lélektani vonzerő:
- Önmaga terjesztésére biztat
- Nagy másolási pontossága:
- Dogmatikus
- Stabilitása:
- Dogmatikus, készen kapott válaszokat kínál
- Könnyen együttműködik más, hozzá közel álló mémekkel, amik hatékonyan növelik stabilitását (lásd: vakhit)
[szerkesztés] Az isten mint érzelmi, pszichológiai alapú konstrukció
Sok eltérő nézet és álláspont van arról, hogy mik az istenek (főként a bibliában leírt Isten) iránti emberi érzelmek és kötődések mozgatórugói. Freud ezt abban látta, hogy az egyén nem tud érzelmileg felnőni és továbbra is szüksége van egy óvó és büntető uralkodó apaképre. (Freud 1927)
Isten absztrakciójának társadalmi hasznosságát a lelkiismeret nevű önkontroll megerősítése adja, amely istennek, mint arccal, de főleg mindent látni képes, tekintettel rendelkező személynek a képzetét tételezi, amely bevált viselkedés-irányítási szociális innováció.
Ezen kívül Istennel azonosítjuk a gondolkodást lehetővé tevő „elhatárolás” legszélesebb, legáltalánosabb megfogalmazásait, a kezdő- vagy fix kindulási pontot (origó), illetve a kezdetet és a véget (alfa és omega). Ilyen fogalmak, illetve az elhatárolás művelete nélkül ugyanis nagyon nehéz bármit is elgondolni, megragadni.
[szerkesztés] Istenérvek és kritikáik
Isten létezése mellett - vagy ellen - számos úgynevezett istenérvet ismerünk a filozófiában.
- Anzelm ontológiai istenérve
- Descartes ontológiai istenérve
- kozmológiai istenérv
- Pascal valószínűségi érve
- Aquinói Szent Tamás, az „első mozgató”-érv
- moralitás-érv
- Kurt Gödel ontológiai istenérve
Ezek legtöbbjéről ma is viták folytak a filozófia történetében: már Aquinói Szent Tamás, Descartes, Kant foglalkoztak elődeik istenérvével. Anzelm istenérvét például Tamás nem fogadta el, Descartes újrafogalmazta, majd Kant ismét elvetette.
Egyes ateisták (pl. Michael Martin), szabadgondolkodók és sok hívő az ismert istenérveket megcáfoltnak tartja. Mások szerint az istenérveket csak az ateisták és szabadgondolkodók tartják logikailag hibásnak vagy a tudomány által megcáfoltnak (jóllehet sokat közülük éppenséggel vallásos emberek cáfoltak meg).
A történeti vallások egyes irányzataiban (ld. tomizmus) és bizonyos mai vallásokban és világnézetekben (ld. Swinburne, Plantigua) is fellelhető, hogy Istennek racionális úton értelmezhetőnek, és igazolhatónak kell lennie.
Az istenek létezése tekintetében konszenzus van általában a teológusok, a hívők egy része és a tudósok között abban, hogy ez tudományosan nem értelmezhető, ezért nem igazolható és nem cáfolható. Ennek megfelelően Isten nem szerepel a tudományos elméletekben. Ez alól kivétel például az előbb említett Swinburne és Plantigua.
[szerkesztés] Irodalom
- Sigmund Freud, 1927: Egy illúzió jövõje. (Die Zukunft einer Illusion.)
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- ↑ (Dr. Tomka Ferenc: Találkozás a kereszténységgel.)
Based on work by Marta Palos,