Platón

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

'Antik Görög '
Név:	Platón
Született:	Kr. e. 427, Athén
Meghalt:	Kr. e.347, Athén
Iskola/irányzat:	Antikvitás
Érdeklődés:	Metafizika, Etika, Politika, Esztétika, Ismeretelmélet
Fontosabb nézetei:	Ideák
Befolyásolta:	Szinte minden nyugati filozófus
Hatással voltak rá:	Szókratész, Parmenidész, Démokritosz

„Az európai filozófia nem más, mint egy sor Platónhoz fűzött lábjegyzet” – Alfred North Whitehead

„Az emberi elme számára csak egy tartható álláspont van: a platonizmus” – Kurt Gödel egy előadásának befejező mondata (1951)

Platón (régiesen Plátó, eredetileg: Arisztoklész; Kr. e. 427, Athén vagy Aigina – Kr. e. 347), a görög filozófiának Arisztotelész mellett a legnagyobb alakja. Gondolatai több mint kétezer év óta mérhetetlen hatással voltak a nyugati műveltség fejlődésére. Platón fogalmazta meg a filozófia legtöbb máig meghatározó problémáját; Alfred North Whitehead egy mondása szerint az egész európai filozófia nem más, mint egy sor Platónhoz fűzött lábjegyzet. Noha ez talán így túlzás, nem jár olyan messze az igazságtól. Platón a három nagy ún. szókratikus filozófus (Szókratész, Platón, Arisztotelész) egyike .

Tartalomjegyzék 1 Élete 2 Művei 3 Filozófiája 3.1 Metafizika 4 Természetfilozófia 4.1 Antropológia 4.2 Erkölcstan 4.3 Államtan

[szerkesztés] Élete

Platón Athénben vagy Eginában született Kr. e. 427-ben. Előkelő, régi családból származott; apja Ariszton, Kodrosz hires családjából, anyja Periktione, Szolón közeli rokona. Nagyapja után Platón eleinte az Arisztoklész nevet viselte; a Platón nevet valószínűleg széles vállairól kapta de előfordulhat, hogy jó egészsége vagy jó beszédkészsége miatt jutott hozzá a névhez.

Korán elkezdett verseket írni. Első mestere a filozófiában Kratülosz, Hérakleitosz követője volt. Platón húsz éves korában Szókratész követője lett, és ennek folyományaképp elégette addigi költeményeit, majd nyolc évig, Szókratész haláláig volt tanítványa. Szókratész döntő hatással volt fejlődésére; műveinek legtöbbjében is Szókratész a párbeszéd hőse, kinek ezzel páratlan emléket állított (Szókratész maga semmit sem írt le tanításaiból). Mestere halálánál valószínűleg nem volt jelen.

Platón a görög filozófia sok más irányával is megismerkedett. Szókratész halála után bejárta az akkori görög világ nagy részét, és bizonyára külföldön is járt; először a mester több tanítványával Megarába ment Eukleidészhez, onnét Egyiptomba és Kürénébe; talán ez alkalommal másutt is megfordult: Olaszországban, Kis-Ázsiában, Szicíliában, Krétán. Ezután visszatért Athénbe, ahol körülbelül nyolc évig maradt, irodalmárkodott és szűkebb körben mint a filozófia tanítója működött. Körülbelül negyven éves korában újra útra kelt, ezúttal Alsó-Olaszországba és Szicíliába. Siracusában barátja és tanítványa lett a fiatal Dión, kinek nővére az idősebbik Dionüsziosz zsarnok felesége volt. A zsarnok annyira meggyűlölte a filozófust, hogy Kr. e. 387 körül állítólag eladatta rabszolgának Eginában. Platónt Annikerisz, a kürénéi filozófus váltotta meg, így visszatérhetett Athénbe.

Athénban iskolát nyitott az Akadémosz-kert gimnáziumában, később saját szomszédos kertjében. Innét iskolájának neve: Akadémia. Flozófiát és matematikát tanított párbeszédes formában, később összefüggő előadásban is. A matematikát annyira fontosnak tartotta, hogy állítólag az Akadémia bejáratára a „Ne lépjen ide be senki, aki nem ismeri a geometriát!” feliratot íratta.

Kr. e. 368-ban, mikor ifjabb Dionüsziosz lépett a szicíliai trónra, Dión meghívására újra Szicíliába ment, hogy a fejedelmet megnyerje a monarchikus államformának, most is sikertelenül. Harmadszor is megtette ezt az utat (Kr. e. 361.), de most csak a püthagoreus Arkhütasz menthette meg a haláltól. Visszatérve haláláig Athénben maradt. Eltemették az Akadémia közelében, ahol Pauszaniasz még látta sírját. Az ókorban a közvetlen utódok és kortársak nagy megbecsülése övezte Platónt.

[szerkesztés] Művei

Platón dialógusai

Szókratikus korszak

Szókratész védőbeszéde

Kisebbik Hippiász

Nagyobbik Hippiász

Euthüphron

Kritón – Lüszisz

Lakhész – Kharmidész – Ion

Protagórász – Euthüdémosz

Gorgiász – Menexenus

Menón – Kritiász

Apológia

Kritón – Kratülosz

A "nagy" dialógusok : formatan, politika, halál, dialektika, szerelem.

Phaidón – Lakoma

Állam – Phaidrosz

Kései dialógusok : A forma-teória kritika, kozmológia, politika, metafizika

Theaitétosz – Parmenidész

A szofista – Philébosz

Az államférfi – Timaiosz

Törvények

Nem bizonyitott Platón dialógusok

Menexenos – Második Alkibidész

Theages – Minósz – A vetélytársak

Klitophon

Harminchét műve maradt ránk, 35 párbeszéd, a levelek és definíciók, valamint néhány rövidebb párbeszéd, melyeket azonban már az ókorban is hamisnak tartottak. A többiek hitelessége fölött is nagy irodalmi harc folyt. A hitelesség eldöntésénél általánosan elfogadott elvek ezek: minden olyan mű, melyből Arisztotelész mint Platónéiből idéz, melyet Arisztotelész megemlít, hitelesen Platóné. Ilyenek Respublika, a Timaiosz, a Törvények, a Phaidón, a Phaidrosz, a Lakoma, a Gorgiász, a Menon, a Hippiász minor; továbbá a Thaiitétosz, a Philébosz, a Szofista, a Politikosz, az Apológia, a Prótagorasz, és a Kritón.

Kevésbbé biztos (Zeller szerint): a Lüszisz, a Charmides, a Laches, a Kratylos, a Hippias maior; az Euthydemos és a Menexenos, de magától értetődik, hogy az Arisztotelész által nem említett művek közt is vannak igazi platonikus művek. A legtöbben nem tartják hitelesnek a Menexenost, a Hippias maiort, az első Alkibiadészt és a Jont; még többen vetik el a második Alkibiadészt, a Theagészt, az Anterasztokat, az Epinomiszt, a Hipparkhoszt, a Minószt, a Kletophónt, illetve tartják úgy, hogy a Definíciók és a Levelek nem Platóntól valók.

Még nehezebben állapíható meg az, hogy milyen sorrendben keletkeztek e művek. Schleiermacher didaktikai rendet vesz föl; az ő nézete szerint Platón kezdettől fogva kész terv szerint írta meg műveit, melyek háromfélék: elemiek, közvetítők és építő jellegűek. Hermann K. F. szerint Platón művei filozófiai fejlődését tükrözik. E fejlődésnek három korszaka van; az első Szókratész haláláig tart, a másik a megarai tartózkodás idejét foglalja magában, a harmadik az első szicíliai útnak befejezésétől Platón haláláig tart. Munk azon a nézeten van, hogy Platón műveiben Szókratész ideális életrajzát adja, tehát aszerint rendezhetőek, hogy mennyi idősnek tüntetik föl Szókratészt.

A legvalószínűbb feltevés a Hermanné, bizonyos fokig egybekapcsolva Schleiermacheréval: Platón életében minden bizonnyal volt egy korszak, amikor még főként Szókratésszel foglalkozott, ide tartozik Zeller szerint a Hippias minor, az Euthüphron, az Apologia, a Kritón,, a Lysis, a Laches, a Charmides és a Protagoras. A második korszakba a megarai korszakot elvtő Zeller szerint a Phaidros, Euthydem, Gorgias, Menon, Theaitetos, Sophistta, Politikos, Parmenides és Kratylos című művek tartoznak. Ennél későbbiek a Lakoma (Kr. e. 385), a Phaidon és a Philebos. Ezek után következik a Respublika, a Timaeos, a Kritiász, majd a Törvények, ami Platón utolsó műve és csak halála után adták ki. Részben fejlődése tükröződik ebben a sorrendben, de részben didaktikai terv is érvényesül benne; nem valószínű, hogy miután már nézetei megállapodtak, csak a véletlen irányította volna irodalmi tevékenységét. A bizánci Arisztophanész trilógiákban, Thraszüllosz tetralógiákban állította össze Platón műveit.

Latinul adta ki P. műveit először Marsilius Ficinus Firenzében 1483-84. Görögül Aldus Manutiusnál 1513. Hires Henricus Stephanos kiadása (Páris 1578). Újabb kiadások Tauchnitzé, Bekkeré, Stallbaumé, Teubneré, C. f. Hermanntól először 1851-1853. Legújabban Martin Schanz Lipcsében 1875. indított meg nagy kritikai kiadást, mely még folyik. Hires fordítások: németül Schleiermacheré (legújabban 1855-62), franciául Cousiné (Páris 1825-40), németül Müller és Steinharté (1850-1866), angolul Jowetté (Oxford 1871), olaszul Bonghié (1857) és Ferrarié (1873).

[szerkesztés] Filozófiája

Filozófiája hatalmas szintézise az addigi görög gondolkodás főbb elemeinek, melynek alkotó középpontja a szókratizmus, Szókratész gondolkodásának nemcsak egyik-másik eredménye, hanem egész jelleme, A filozófia nemcsak tudás, elmélet, hanem az élet egészére kiterjedő tanítás, melynek alapja azonban a tudás, s nem mint a szofisták tanítják: az egyéni vélekedés és hajlandóság. Ennek a tudásnak teljesnek, mindenre kiterjedőnek kell lennie, tehát egyetemes rendszer formáját öltenie. S azért P. az első tudatos rendszeralkotó a filozófia történetében, kinek rendszerében a filozófia fő részeit mind megtaláljuk: a metafizikát, természetfilozófiát és az erkölcstant. Az ismerettannak és logikának is megtaláljuk alapját, csakhogy ez szorosan összefügg a metafizikával; Arisztotelészre maradt a logikát külön filozofiai tudománnyá alkotni. Csak nem a rendszer fonalán fejti ki gondolatait. Közvetetlen erővel, mintegy formálódása közben nyilvánul a gondolat művészi szépségű párbeszédeiben, melynek Szókratész a középpontja. Az absztrakció legfelsőbb magaslatain a gondolkodás oly benső módon egyesül a mítosszal, hogy szinte eggyé válik vele és P. igazi véleménye elvont gondolatok formájában alig adható elő. De mindez növeli azt a varázserőt, mellyel P. azokra, kik az igazságot keresik, kezdettől fogva mai napig hatott.

[szerkesztés] Metafizika

Eszmetana. Az eszmetan, mint P. gondolatainak alapja, főleg három nagy görög gondolat egybekapcsolásából ered. Hérakleitosz meggyőző erővel tanította, hogy amit valónak nevezünk, folyton változik, folyton ellentétek közt mozog; ilyennek mutatja az érzéki észrevevés a világot, de ez nem lehet a világ igazi mivolta. Ezzel ellentétben Parmenidész azt tanítja, hogy csak az igazán létező ismerhető meg igazán, az igazán létező pedig egy és változatlan. Mindkét nézete megvilágítja Szókratész, ki csak a fogalmi tudást, mely állandó és változatlan, tekinti igazi tudásnak. Mert igazi tudás csak az, melynek tárgya is igazi lét, ha tehát a fogalom igazi tudás, akkor a fogalom tárgya csak az igazán létező lehet, melynek mivolta tehát fogalmi, az eszme. A dolgok sokasága és változó képe mögött keresnünk kell, ami e sokaságnak az egysége, e változásoknak állandó alapja s ez az eszme. Igy keletkezett a hires platonikus eszme és ennek megismerése: a dialektika. A dolgok mivolta formájukban (idea, eidos) van, az ami az egyesekben közös, ami fogalmukat alkotja. Egyes dolog nem lehet eszme. Ez az eszme külön van, ős mintája mindennek, ami részesül benne, az egyedüli valóság, a dolgok veleje, az ami nem változik, a tudás egyedüli igaz tárgya. De nem olyan mint Parmenides létezője, mely egy és részek nélkül való. Parmenidész alapján nem értjük az összefüggést az igazán létező közt, mely egy és változatlan s a látszat világa közt, mely sohaság és folyton változó. Ezt a kapcsolatot pedig meg kell érteni. Az eszme egysége nem zárja ki a részeket, a tulajdonságok többségét, s az eszmék is sokan vannak. Az eszme működő erő, mindennek ami van s történik, oka. Mindennek, ami egyetemes fogalom körébe tartozik, van eszméje; később csak a természeti dolgok eszméjét ismeri el P. Ez eszmék viszonyokban állanak egymáshoz, rendszert alkotnak, melynek részleteit azonban ki nem fejti P. Csak a legfőbb eszmét határozza meg, a rendszer csúcsát, a jónak eszméjében. A jó a legfőbb valóság, a lét és megismerés közös ősforrása, az Istenség. A földi világban az egyes dolgok tökéletlensége, változandósága onnét van, hogy csak részben származnak az eszméből, részben más principiumból, az anyagból, mely határ nélkül való, alaktalan, melyben minden keletkező keletkezik, melyet sem a gondolkodás, sem az észrevevés útján nem ismerhetünk meg tökéletesen, melyet a görög filozófia sajátos kifejezésével nem létezőnek is nevez. Valóságukat a földi dolgok az eszmének köszönik, mely jelen van bennük, melyben részt vesznek. De azért az eszme külön van a dolgoktól, mint a minta külön van a másolattól. Az eszmék megismerése a dialektika, melynek két útja van, az egyenestől az egyetemeshez való fölemelkedés s az ellenkező, az egyetemestől a részleteshez való leszállás. Később P. kisérletet tett az eszmetant a számelmélettel kapcsolni össze.

A világ platóni magyarázata mitikus részt foglal magába, hogy bajos tudományos meggyőződését külön választani az előadás mitikus formájától.

Eszerint a világ nem örökkévaló, hanem keletkezett. A világtartó, demiurgosz alkotta; először a világ lelkét képezte, mely az eszmék és a testek közt foglal helyet s a kettő kapcsolatát közvetíti; testetlen s változatlan mint az eszme, de elterjedve a világban s saját mozgásával mozgatva azt; benne van a világ törvényes rendjének és harmoniájának oka. Mint a világ ésszerű voltának alapja, ő közvetíti a megismerést.

Ehhez a lélekhez csatolta a világalkotó a világ testét, négy elembe foglalván az anyagot. Igy a világ az ész műve, s mint ilyen mindenképen célszerü; a cél magyarázza a világot, az ok csak a cél létesítésének föltételeit adják; a teleológiai magyarázat tehát fölötte áll az okságinak.

[szerkesztés] Természetfilozófia

Maga a világ gömb, melynek közepén nyugszik a föld, mely maga is gömb; mig a csillagok szferákban, vagy gyűrükben illesztve ezek forgása folytán forognak; ha mind a csillagok eredeti helyzetükbe visszatérnek, vége a nagy világévnek, mely tizezer évig tart. A csillagok egyes, boldog lények, a látható istenségek. A kosmos, a világegyetem a legtökéletesebb alkotott való, az egy Isten, mely mindent magába foglal, a láthatatlannak legfelsőbb mása.

[szerkesztés] Antropológia

Az ember lelke hasonlít a világ lelkéhez. Egyszerű, testetlen, kezdet és vég nélküli. Elfogadta a hinduizmushoz, buddhizmushoz több tekintetben is hasonló lélekvándorlás tanát: a lélek a halál után, ha itt tiszta életet élt, visszatér azokba a felsőbb régiókba, melyekből leszállt; a rosszak bűnhödnek és más testekbe költöznek. A földi élet előtti életében a lélek részesült az eszmék szemléletében s ezekre itt a földi dolgok láttára emlékszik. A lélek igazi mivolta csak az észben van (logisztikon); ez a lélek isteni része (to theion), ez halhatatlan; a testbe költözvén, hozzá csatlakozott a halandó lélek, mely két részből áll: a bátorság és a vágyból; az ész a főben lakik, a bátorság a mellben, a vágy az alsó testben.

[szerkesztés] Erkölcstan

Ez szorosan összefügg metafizikájával. Az emberi törekvés legfőbb célja a boldogság, de ezt csak ugy érthetjük el, ha a lélek igazi mivoltához képest isten felé törekszik és hozzája hasonlítani iparkodik. A test, az érzékiség; a lélek börtöne és sírja; ebből kimenekülni és az érzék fölötti világban állni: az ember igazi rendeltetése. Az erény a lélek szépsége és egészsége, az erény az igazi boldogság; magában hordja jutalmát, ő tesz gazdaggá, szabaddá, elégedetté, nyugodttá. Igazságtalanságot elviselni jobb, mint elkövetni. Erény többféle van: a megismerő lélek erénye a jónak megismerése, a bölcsesség (szofia); a bátor léleké a bátorság (andria), mely arra tanít, mitől féljünk és mitől nem kell félni; a vágyó lélek erénye a mértékletesség, vagy magauralkodás (szofroziíné), mely abban van, hogy a lélek részei megegyeznek, melyik uralkodjék, melyik szolgáljon; végül van az igazságosság (dikaioszíné), az egyetemes erény, mely minden résznek megszabja a maga dolgát.

[szerkesztés] Államtan

Ezt jobbára egyik leghíresebb művében, az Államban fejtette ki. Az állam arra való, hogy az erényt a világban fentartsa s uralkodásara juttassa. Fő feladata tehát: polgárait erényesekké nevelni. Minthogy pedig az erény fő föltétele a tudományos megismerés, a filozófia, azért minden jó államban a filozófiának, illetőleg a filozófusoknak kell uralkodniok. De a filozófia nem a tömegeknek való; azért a platonikus állam alkotmánya a filozófusok abszolút hatalmán alapul. E kormányzó rendnek megadja a szükséges hatalmat, egyúttal az államot megvédi külső ellenségek ellen a második rend, a harcosoké; a harmadik rend, a nép, a földmívelő, az iparos, melynek fő dolga a pénzkeresés, minden politikai működés nélkül való. Az uralkodó rend erénye a bölcsesség, a harcosoké a bátorság, a kézmíveseké a kereskedőké az engedelmesség. Az első és második rend, mely P.-t egyedül érdekli, egészen az államnak él és az állam neveli tagjait. Ő gondoskodik róla, hogy egészséges szülőktől származzanak. Ő neveli őket zenével és gimnasztikával, amiben a nők is részt vesznek; ő képezi ki az uralkodókat a matematika és dialektika segítségével és ha éveken át gyakorlatilag is beváltak, ötven éves korukban lesznek az első rend tagjaivá. Náluk nincs se magántulajdon, se család, a magánérdek e két nagy élesztője.

f) A művészetről és vallásról való nézetei is összefüggnek erkölcstanával. P. vallása erkölcsi idealizmustól áthatott filozofiai monoteizmus; isten nála egy a legfőbb jó eszméjével, a világ a jó végett van, az erény gyakorlása isten tiszteletének legalkalmasabb formája. Az eszmék örök istenek, a csillagok látható istenek; a mitologia istenei a képzelet alkotásai- s habár a mitoszt meghagyja a nevelés alapjának, de megtisztítandónak tartja azoktól az isten fogalmához nem való tisztátalanságoktól, melyek hozzá tapadtak. A művészet önálló becsét nem méltányolja. A szép nála a jó alá tartozik. A művészet nem a dolgok lényegét, hanem csak külső megjelenését utánozza s igy elkerülhetetlen, hogy a rosszért és hamisért is érdeklődést kelt, sőt néha határozottan rontja az erkölcsöket. A művészetnek csak ha a filozofia szolgálatában áll, van értéke, csak ha az erényt dicsőíti és a vétket megutáltatja velünk, van erkölcsi feladata. Innét van, hogy politikai műveiben a művészetet, főleg a zenét és költészetet szoros állami felügyelet alatt tartandónak mondja és idealis államából a puhító zenét, s az utánzó költészetet, Homéroszt is, kizárja.

g) P. rendszere élete utolsó éveiben bizonyos változásokon ment keresztül. Ekkor közelítette az eszméket a számokhoz a Pythagoreusok értelmében. A törvények c. művében, pedig, mely e korból származik, politikáját módosította, illetőleg közvetítő álláspontra helyezkedett, t. i. mikép lehetne a fennálló állami rend keretén belül az állapotokon javítani. Nem kivánja többé, hogy az uralkodó rend a filozofusoké legyen; ennek helyébe a bölcsek egyesülete lép, hivatalos hatalom nélkül; a tanításban a fő szerep a matematikáé; a vallás inkább megfelel a tényleges vallásnak; a magánvagyon megszüntetésének helyébe lép annak megszorítása; a családi életet is fentartja, csak gondos felügyelet alá helyezi; a fiuk és leányok egyenlő nevelésének elvét azonban megtartja. Az állam alkotmánya oligárkikus és demokratikus elemek egyforma kapcsoltának elvére alapíttatik.

h) Az akadémia volt neve a platonikus iskolának, hely halála után is fenmaradt, s a tudományos oktatás első mintáját adta, ámbár nemcsak az oktatást célozta, hanem általában a tudományos gondolkodás és erkölcsi élet eszményét. A filozófiai iskolák voltakép vallási egyesületek voltak. P. az akadémia kertjében maga emelt szentélyt a muzsáknak, muzeiont, melybe halála után saját szobrát helyezték. Az iskolák életének fontos mozzanatai voltak a társas összejövetelek, lakomák, Az iskola élén a scholarch állott, ki az iskola vagyonát kezelte és néha a maga utódját is kijelölte. Első utódja P.-nak unokaöccse Speusippos volt, ezé Xenokrates (Kr. e. 399.). Más közvetetlen tanítványai Heraklides Pontosból, Philippos Opusból, Hestiacos Perinthosból, Menedemos. Tanítványainak tanítványai Polemon, Krantor és Krates. Mindezek inkább P. utolsó irányát követték s a pythagoreiuzmushoz szítottak, Ezeket nevezik régi akadémiának. Az u. n. középső akadémiához tartozik a második és harmadik akadémia, az újhoz a negyedik és ötödik. De ezek már lényegesen eltértek P.-tól. Részben mérsékelt szkepticizmust (l. o.) vallottak, részben az új-platonizmust készítették elő (l. o.).