Omár kalifa

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Omár bin al-Hattáb (Mekka, 581 k. – Medina, 644. november 3.) volt az iszlám második, a „helyesen vezetettek” közé tartozó kalifája (uralkodott 634. augusztus 23-tól haláláig). Mohamed próféta egyik apósaként a társak (szahába) egyike, Abú Bakr alatt pedig a kalifátus támasza volt.

Nevéhez fűződik Szíria, Mezopotámia és Egyiptom meghódítása, az Arab Birodalom igazgatási alapjainak megvetése és az iszlám időszámítás kialakítása. A siíta hagyományban durva, műveletlen és gyáva puccsistaként jelenik meg, aki kétszer is elragadta a trónt annak jogos örökösétől, Alitól: először Abú Bakr, majd saját maga számára.

Tartalomjegyzék

1 Származása és élete az iszlám előtt
2 Mohamed mellett
3 Abú Bakr mellett
4 Omár kalifátusa
- 4.1 A hódítások
- 4.2 A birodalom megszervezése
5 Halála, emlékezete

[szerkesztés] Származása és élete az iszlám előtt

Omár a Kurajs törzs Adí klánjának tagja volt. Apjával, Hattáb bin Nufajllal közösen politeisták voltak, és eleinte közösen üldözték az első muszlimokat. Ibn Iszhák Szírájában megtérését az alábbi módon írja le: Omár eltervezte, hogy meggyilkolja Mohamedet, de egy muszlim út közben szemére vetette, hogy előbb otthon kellene rendet tennie: nővére, Fátima bint al-Hattáb és sógora, Szaíd bin Zajd ugyanis tudtán kívül már csatlakoztak az iszlámhoz.

A feldühödött Omár rátört a testvérére, és csúnyán megütötte. (A siíták szerint addig verte, amíg el nem fáradt.) Mindenesetre Fátima vére kiserkent az ütés(ek) hatására, erre Omár elszégyeltte magát, és elolvasta a Tá-há szúrát, ami annyira megérintette, hogy maga is áttért.

[szerkesztés] Mohamed mellett

Áttérését követően Omár Mohamed társainak legbelső körének lett a tagja. 622-ben az elsők között települt át Mekkából Jaszribba (a későbbi Medina). 625-ben adta a prófétához feleségül a lányát, Hafszát. Feljegyezték róla, hogy amikor értesült Mohamed feleségeinek viszálykodásáról, ami megkeserítette Isten küldöttjének életét, azt mondta Hafszának:

„Hafsza, hallottam (hírét), hogy bajt okozol Isten Küldöttjének (béke legyen vele). Tudod jól, hogy Isten Küldöttje (béke legyen vele), nem szeret téged, és ha nem lennék (az apád), már elvált volna tőled.” Ezt hallván (Hafsza) keservesen sírt. Kitáb al-Talak / A válás könyve

Az esetet a szunniták pozitívumnak tartják, ami azt mutatja, hogy Omár lojalitását Mohamed iránt fontosabbnak tartotta, mint a családi kötelékeit. A siíták ezzel szemben a kalifa durvaságának bizonyítékaként kezelik.

Mohamed alatt Omár részt vett minden fontosabb összecsapásban: a badri csatában (624), az uhudi (625) és a hajbari ütközetben, illetve a 630-s szíriai gazvában (ld. mutai csata). A siíta hagyományban Omár kifejezetten gyáva – az uhudi csatából pl. elmenekül, amikor Mohamed halálhírét hallja –, bár testi erejét elismerik.

[szerkesztés] Abú Bakr mellett

Omár erélyes fellépésének nagy szerepe volt abban, hogy Mohamed halála után művét egyik tiszteletreméltó társa, Abú Bakr vihette tovább a kalifa (helyettes, utód) újonnan megalkotott rangját viselve. A muhádzsirún és anszár legjelesebb képviselői heves tanácskozásukon (súra) Omár és Abú Ubajda bin al-Dzsarra, a jeles hadvezér példáját követve hűséget esküdtek Abú Bakrnak.

Rövidke uralkodása alatt kezdődött meg az északi irányú hódítás az Újperzsa Birodalom iraki és a Bizánci Birodalom szíriai és palesztinai vidékei ellen, amely Omár alatt teljesedett ki. Ebben a másfél éves periódusban Omár a legfőbb tanácsadói egyike volt. Abú Bakr halálos ágyán rendelkezett arról, hogy ő legyen az utódja.

[szerkesztés] Omár kalifátusa

Abú Bakr rendelkezésének megfelelően Omárt ellenkezés nélkül fogadták el a mértékadó körök kalifának, még Ali is letette a hűségesküt (bajáa). Siíta interpretáció szerint ez csak formális eskü volt, ahogy az Abú Bakrnak és később Oszmánnak tett fogadalom. Követői szerint Ali ezekben az években passzivitásával demonstrált jogainak sárba tiprása ellen. Omár egyébként uralkodóként rendkívül egyszerű, mértékletes életet élt.

[szerkesztés] A hódítások

636-ban a jarmúki csata során a bizánciakat, és valószínűleg ugyanebben az évben pedig a kádiszíjjai ütközetben a perzsákat verték meg. 638-ben elesett Jeruzsálem, ahová Omár személyesen is ellátogatott, és Szóphroniosz, az addig kitartóan védekező pátriárka vezetésével – szamárháton – betért a városba. Itt kötötte meg szerződését a keresztényekkel és zsidókkal, mely az Omár-paktum néven híresült el. Omár megszemlélte és megtisztíttatta Dávid király templomának helyét, imádkozott itt, és később az Alapkőtől délre mecsetet építtetett, amiből később az al-Aksza mecset fejlődött ki. Jóval a halála után az Alapkőre épült a Sziklamecset.

Közben a hódítások nem álltak le. Az utolsó bizánci város a Közel-Keleten, Kaiszareia, 640-ben esett el. A perzsák 641-ben szenvedtek döntő vereséget a nihavándi ütközetben. III. Jazdagerd nagykirály Perszepoliszba vonult vissza, ahol 651-ben egy szatrapája gyilkoltatta meg, közben az arabok mind több területet ragadtak el tőle. A keleti terjeszkedés megkönnyítésére jött léte Baszra és Kúfa városa Mezopotámiában Omár uralkodása alatt.

A bizánciak elleni hadműveletek csapásiránya Jarmúk után elsősorban dél felé fordult, bár Armeniát is meghódították az arabok. 639 végén Amr bin al-Ász vezetésével 4000 fő kezdte dúlni a gabonatermő tartományt, akiket 640-ben 12 000 fős erősítés követett. Ibn al-Ász hadai a héliopoliszi csatában megverték a helyi bizánci erőket, és Kürosz alexandriai pátriárka 641. november 8-án átadta városát a muszlimoknak. Ibn al-Ász a győzelem örömére alapította meg az új fővárosnak szánt Fusztátot (a mai Kairó közelében). Már Omár halála után, 645-ben történt ideiglenes sikert hozó kísérlet Alexandria visszafoglalására.