Lotharingiai-Habsburg Károly

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Lotharingiai-Habsburg Károly (Karl Ambrosius von Österreich-Este), vagy más formában Károly Ambrus (Milánó, 1785. november 2. – Tata, 1809. szeptember 2.) osztrák főherceg, estei herceg, hercegprímás, esztergomi érsek.

Mária Terézia unokája, apja Habsburg Lotharingiai Ferdinánd, anyja Estei Mária Beatrice. Nagybátyja I. Ferenc császár. Keresztnevét Milánó két püspökéről Szent Ambrustól és Borromei Szent Károlytól kapta.

[szerkesztés] Tanulmányai

Károly Ambrust törékenysége miatt papnak szánták. Életének első tíz esztendejét a modenai családi kastélyban töltötte, majd Breisgauban élt. 1796-tól apja menekülése miatt anyjával a bécsújhelyi Neuklosterben élt.

I. Ferenc császár 1805-ben a családnak ajándékozta Szerencs várát, Károly Ambrus itt kezdett el készülni a papi pályára, valamint itt kezdett el magyarul tanulni.

[szerkesztés] Esztergomi érsek

1806. július 29-én kinevezték váci püspöki kormányzóvá, ám ekkor még nem volt pappá szentelve. A váci szék ekkor már egy évtizede üres volt. Pappá szentelésére 1807. november 6-án került sor.

Származása miatt várható volt, hogy elnyeri az esztergomi érseki széket és a bíborosi kalapot. I. Ferenc, nővérét, Mária Ludovikát vette feleségül 1808 januárjában, és Károly Ambrust esztergomi érseknek nevezte ki, melyet VII. Pius pápa 1808. március 16-án megerősített. 1808. július 24-én Bécsben a császári udvar kápolnájában szentelték püspökké. A szertartáson jelen volt a császár és felesége is. Püspöki jelmondata a következő volt: „ha az őszinteség hiba, úgy én ebben a hibában igen vétkes vagyok.”

Püspökké szentelése után augusztusban ünnepélyesen bevonult Esztergomba a prímási palotába. Érseki beiktatásán József nádor is jelen volt. Mária Ludovikát 1808. szeptember 7-én koronázta királynévá. 1809 Nagyszombatján Kassán még személyesen vezette a húsvéti körmenetet, ahol a források szerint magyarul énekelte be a Feltámadt Kisztus e napon kezdetű éneket.

Tagja volta helytartótanácsnak, a Hétszemélyes tábla bírája, a Szent István Rend prelátusa. Mint esztergomi érsek, Esztergom vármegye főispánja.

Rövid érseki munkáját inkább jellemezte a napóleoni háborúkra való felkészülés, mivel a császár őt és a nádort bízta meg a felkészítés vezetésével. Ennek keretében alapította meg a tábori püspökséget is. A vereségek miatt hadikórháznak átengedte a nagyszombati szemináriumot és a régi jezsuita rendházat, és más épületeket is. Látogatta a sebesülteket, eközben tífuszban megbetegedett, mely 23 évesen a halálát is okozta. A bíborosi címet valószínűleg korai halála miatt nem kapta meg.

Tatán, halálának helyén tartották meg érte a gyászmisét, majd holttestét Esztergomba vitték. Később, az Esztergomi bazilika építésekor ott állítottak neki síremléket carrarai fehér márványból.

Halála után az esztergomi szék nem volt betöltve egy évtizedig, utóda Rudnay Sándor lett.