Fehéroroszország
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
|
|||||
| mottó: nincs | |||||
 |
|||||
| Államforma | Köztársaság | ||||
| Hivatalos nyelv | belarusz, orosz | ||||
| Főváros | Minszk | ||||
| Elnök |
Alekszandr Lukasenko |
||||
| Miniszterelnök | Szergej Szidorszkij | ||||
| Terület - teljes - ebből víz |
83. 207 600 km² nincs adat % |
||||
| Népesség - 2004. évi adat - népsűrűség |
74. 10 350 194 fő 50 fő/km² |
||||
| GDP - teljes (2005) - egy főre jutó |
66. 70 524 millió USD 6813 USD |
||||
| Pénznem | Belarusz rubel (BYR) |
||||
| Időzóna | UTC +2 (NYISZ: van) | ||||
| Függetlenség - kikiáltása - elismerése |
Kivált a Szovjetunióból 1990. július 3. 1991. augusztus 25. |
||||
| Himnusz | Мы, беларусы | ||||
| TLD | .by | ||||
| Nemzetközi gépkocsijel | BY | ||||
| Hívószám | +375 |
||||
 |
|||||
| Tagság: ENSZ | |||||
A Belarusz Köztársaság (Рэспубліка Беларусь; Respublika Biełaruś), magyarosan Fehéroroszország (belaruszul: Беларусь, oroszul: Беларусь) tengertől elzárt ország Kelet-Európában; fővárosa Minszk. Belorussziát nyugatról Lengyelország, északnyugatról Litvánia, északról Lettország, keletről Oroszország, délről pedig Ukrajna határolja.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Természeti környezete
[szerkesztés] Domborzata
Fehéroroszország alapvetően síkvidéki ország, egész területe a Kelet-európai síkság része. Az ország középső részén húzódik végig délnyugat-északkeleti irányban a Belorusz-hátság, amelytől délre a Poleszje erdős-mocsaras síksága, északra pedig a Belorusz-tóhátság nevű fiatal morénavidék, melynek átlagos magassága 180-220 m. A Belorusz-hátság több részből áll, melyek folyóvölgyek választanak el egymástól: Volkoviszki-hátság (242 m), Novahrudaki-hátság (Zamkova, 323 m), Kapili-hátság (243 m), Asmjani-hátság (320 m), Minszki-hátság (345 m), Orsai-hátság (264 m), Vityebszki-hátság (295 m). Az ország legmagasabb pontja a Minszki-hátságon a Dzjarzsinszkaja, mely 345 m magas. A Nyugati-Dvinától északra meg kell említeni a 255 m-ig emelkedő Haradoki-hátságot. A Belorusz-tóhátság kristályos ősi alapja északkeleti irányban egyre mélyebbre süllyed (200 m-ről 1300 m-re), több száz m vastag változatos óidei rétegsor takarja. Az óidei kőzetek a Nyugati-Dvina völgyében kerülnek a felszínre. A tóhátságra jellemző a hepehupás domborzat és a rengeteg tó.
[szerkesztés] Vízrajza
Területén húzódik a kontinentális vízválasztó vonal, mely a Belorusz-hátság vonalát követi, majd a Pripjaty-mocsárvidékén halad át. Az ország északi és nyugati része a Balti-tenger, déli és keleti része a Fekete-tenger vízgyűjtőjéhez tartozik. Vízhálózata szétfutó, ezért kedvezőtlen a hajózás számára, valamint vízenergia-készletei sem számottevőek. Legjelentősebb folyói a Dnyeper (főbb mellékfolyók: Berezina, Druty, Szozs, Pripjaty), a Nyugati-Bug (határfolyó Lengyelország felé), a Nyeman és a Nyugati-Dvina. A Dnyeper-Bug-csatorna a Pripjaty és a Bug folyók összekapcsolásával a Balti- és a Fekete-tenger között teremt kapcsolatot.
A Belorusz-tóhátságon mintegy 4 ezer tó található, melyek azonban rendkívül kis méretűek, csupán 1/10-ük területe haladja meg az 1 km²-t. A legnagyobb ezek közül a Naracs-tó (80 km²), mely az ország legnagyobb természetes tava. A Braszlavi-tócsoport mintegy 30 tavat foglal magába, melyek közül a legnagyobb a Drivjati-tó (32 km²). A nagyobb tavak közül a Lukomli- (37 km²) és az Aszvejai-tavakat kell megemlíteni. A mesterséges tavak közül a legnagyobb a Minszk közelében a Szviszlocs felduzzasztásával kialakított, üdülőcélokat szolgáló Zaszlavei-víztározó (v. Minszki-tenger).
Fehéroroszországban (főként a Poleszje vidékén) hatalmas kiterjedésű mocsárvidékek találhatóak. 1980-ban az országterület 1/5-ét borította mocsár és a szántóföldek 1/3-a is erősen vizenyős volt. A szovjet időszakban felgyorsult a vízrendezés, összesen kb. 20 000 km² területről vezették el a vizet és alakítottak ki rajtuk szántóföldeket.
[szerkesztés] Éghajlata
Az ország éghajlata mérsékelt-kontinentális. A Kelet-európai síkvidék többi részéhez képest viszonylag erős az óceáni hatás klímájában. Délnyugatról északkelet felé haladva csökken az átlaghőmérséklet, Breszt környékén az évi középhőmérséklet 8 C°, Vicebszknél már csak 5 C°. A vegetációs periódus hossza délnyugaton 200-205 nap, északon 175-185 nap, délkeleten 185-195 nap. Az éves csapadékmennyiség 550-700 mm között változik.
[szerkesztés] Növény- és állatvilága
[szerkesztés] Közigazgatása és politikai rendszere
Az álam poszt-szovjet alkotmányát 1994-ben fogadták el és az 1996-os, majd a 2004-es referendumokkal módosították (ezek az elnök jogköreinek kibővítéséről és újraválaszthatóságáról szóltak). Ma az ország elnöki köztársaság, az elnököt közvetlenül választják 5 éves időszakra. Az elnök nevezi ki a Minisztertanácsot és annak vezetőjét, a miniszterelnököt. Az eredetileg egykamarás törvényhozást (Legfelső Szovjet, 260 fő) 1996-ban kétkamarássá alakították át. Alsóháza, a Képviselőház (Palata Predsztavityelej) 110 tagú, mandátuma 4 évre szól és a lakosság választja egyéni kerületekből, a felsőház, a Köztársasági Tanács, mely 64 tagú (8 tagját az elnök jelöli ki, a többi hely az egyes területek és Minszk képviselőié). Az alsóház hozza a törvényeket, a felsőház feladata ezek szentesítése.
[szerkesztés] Közigazgatási felosztás
Az ország a volt szovjet tagköztársaságok többségéhez hasonlóan területekre (oblaszty, вобласьц) oszlik. Miután 1944-ben kialakult az ország mai területe, 1954-ig 12 területre oszlott. 1954-ben a Baranovicsi, Bobrujszki, Pinszki, Poleszjei és Polocki területek megszüntetésével számuk 8-ra csökkent. A mai rendszert 1960-ban alakították ki, amikor a Mologyecsnói területet megszüntették és 2 (Begomli, Gluszki) járást elcsatoltak a Minszki területtől. Az így létrejött közigazgatási rendszer a szomszédos orosz és ukrán területekhez képest nagyméretű közigazgatási egységekből áll. 1993-ban Minszk külön közigazgatási egységgé vált.
A járások száma 118, a nagyvárosi kerületek száma 24 (valamennyi területi székhely és Bobrujszk kerületekre oszlik). A járási és a területi tanácsot (rajszovjet, oblszovjet) a lakosság választja, míg a közigazgatási vezetőséget (adminisztracija) az elnök jelöli. 2005-ben 111 város (gorod), 97 városi település (poszelok gorodszkogo tyipa) és 1388 község (szelszovjet) volt az országban. A községek általában 10-nél is több falut igazgatnak, mivel az országban rendkívül elaprózott a településszerkezet (1980-ban mintegy 27 ezer falu), az átlagos falu lakossága 70 fő.
Fehéroroszország járásai - térkép
A Belarusz Köztársaság közigazgatási egységei:
- Breszti terület (Брэсцкая вобласьць)
- Vicebszki terület (Віцебская вобласьць)
- Homeli terület (Гомельская вобласьць)
- Hrodnai terület (Гродзенская вобласць)
- Minszki terület (Мінская вобласьць)
- Mahiljovi terület (Магілёўская вобласьць)
- Minszk (горад Мінск)
[szerkesztés] Politikai pártok
Az utolsó képviselőházi választások 2004 októberében voltak. Az alsóház 98 tagja pártonkívüli (akik az elnököt támogatják), a többiek az elnököt támogató pártok képviselői:
- Belarusz Kommunista Pártja - KPB (8 képviselő)
- Agrárpárt - APB (3 képviselő)
- Liberális-demokrata Párt (1 képviselő)
Az ellenzéki pártok 2 koalícióba tömörültek, de nem jutottak mandátumhoz:
- 5 Plusz Népi Koalíció (NKPP)
- Demokratikus Centrista Koalíció (KDC)
[szerkesztés] Történelem
[szerkesztés] Középkor
A mai állam területe a szláv népek őshazája, itt alakultak ki többek között azok a keleti szláv törzsek, melyekből később az ukrán, az orosz és a belarusz nép származott. A 9. században már kialakultak a feudális termelési viszonyok, létrejöttek az első városok (Polack, Breszt, Vicebszk, Pinszk, Orsa). A mai országterület egésze a 882-ben létrejött Kijevi Rusz része lett. A kijevi orosz állam széthullásával, a 12. században kisebb fejedelemségek keletkeztek, melyek a 13.-14. században részben tatár, részben litván uralom alá kerültek.
[szerkesztés] Lengyel uralom alatt (1569-1795)
1569-ben a litván és a lengyel fejedelemségek egyesítésével (Lublini unió) a terület nagy része lengyel uralom alá került. A livóniai háborúban (1558-1583), melyet a lengyel király és az orosz cár folytatott, az ország állandó harcok helyszínévé vált, lakosságának felét elveszítette. Ez volt az első a nagy nemzeti katasztrófák sorában. A 16. század végén itt is megjelent a reformáció, melynek központjai Nyaszvizs, Beresztje (a mai Breszt) és Kleck voltak. A lengyelek igyekeztek katolikus hitre téríteni a népességet, 1596-ban a breszti zsinaton kihirdették az ukrán és a belarusz egyház csatlakozását a katolikus egyházhoz. A városokban a lakosság vallásos szövetségei, a "testvértársaságok" ápolták a pravoszlávia és a cár iránti hűséget, elősegítették a belarusz kultúra fejlődését. 1595-ben nagy parasztfelkelés tört ki Nalivajko, Pancsoha és Szavula parasztvezérek irányításával. A 17. század közepére a lengyel uralom annyira megerősödött, hogy már nem törhetett ki az ukrajnaihoz hasonló parasztfelkelés. Az északi háború (1700-1721) újra feldúlta az ország földjét, valamennyi városát lerombolták. Népességének egyharmada elpusztult, a városi lakosoknak a fele.
[szerkesztés] A cári birodalomban (1795-1917)
A régi Lengyelországot a szomszédos hatalmak három felosztás során teljesen bekebelezték. Az első felosztás során, 1772-ben az ország keleti része, majd 1795-ben az egész mai Fehéroroszország orosz uralom alá került. 1812-ben újra a földig rombolták az országot a napóleoni háborúk során. I. Napóleon visszavonuló hadserege a legsúlyosabb veszteségeket épp a mai Fehéroroszország területén szenvedte el. A parasztok az erdőbe menekültek és partizánháborút folytattak a francia megszállók ellen. A területen a cári birodalom négy kormányzóságot (Minszk, Vicebszk, Mahiljov, Hrodna) hozott létre. A 19. század közepén a belorusz kultúra fejlődésnek indult, a cári hatalom russzifikációja ellenére is (1864-ben betiltották a latin abc használatát). A nyugati országrész részt vett az 1863-as lengyel felkelésben. Az 1861 után meginduló lassú kapitalizálódás ellenére a terület a cári birodalom legelmaradottabb részei közé tartozott, mivel a hatalom akadályozta az iparosítást (az országot élelmiszer- és nyersanyagszállító vidékké akarta átalakítani). Az első ipari üzemeket külföldi befektetők létesítették (pl. a viszocsani lenüzemet osztrák, a pinszki hajógyárat francia tőkés alapította). A földterület 2/3-a nagybirtokosok kezén volt, a parasztok egy része kivándorlásra kényszerült. A 20. század elején már a nagyobb városok (Minszk, Homel, Mahiljov, Hrodna) egyre inkább iparosodtak, fellendült a munkásmozgalom is; 1905 januárjában 20 ezren sztrájkoltak. Az 1905-ös forradalom véres eseménye volt, amikor Minszk kormányzója 1905. november 18-án a tüntetők közé lövetett. Az első világháborúban újra harcszíntérré vált, 1915-től a nyugati országrész német megszállás alá került. 1917. november 8-án Minszkben megalakult a szovjethatalom, majd a többi kelet-fehéroroszországi városban is.
[szerkesztés] Szovjet-Belorusszia (1917-1991)
1918 februárjában a németek (kihasználva a breszt-litovszki béketárgyalások félbeszakadását) támadásba mentek át és az ország keleti részének jelentős részét is megszállták. 1918. március 25-én Minszkben kikiáltották a Belorusz Népköztársaságot, amely német bábállam volt. 1918 decemberében a Vörös Hadsereg támadást indított, és visszafoglalta az országot, a bábállam vezetői külföldre menekültek (ahol ma is „működik“ az emigráns „kormányuk“). 1919. január 1-én Szmolenszkben kikiáltották a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaságot. 1919 tavaszán a lengyel csapatok megtámadták az országot és nyár végére jelentős részét megszállták, augusztus 8-án Minszket is elfoglalták; csak a szovjetek szeptemberi ellentámadása tudta megállítani előrenyomulásukat. A szovjet ellentámadás 1920 áprilisában indult meg, július 11-én elfoglalták Minszket, majd július végére az ország egész területét, a lengyelek azonban később visszafoglalták a nyugati területeket és a rigai egyezménnyel (1921) azok (a mai Hrodnai és Breszti terület, valamint a Minszki terület nyugati része) 18 évre lengyel uralom alá kerültek. Nyugat-Fehéroroszországot a kialakított Nowogródek, Wiłno, Białystok és Polesie vajdaságok között osztották fel. A lakosságot igyekeztek ellengyelesíteni. Ennek része volt mintegy 30 ezer lengyel veterán letelepítése éppúgy mint a belarusz nyelvű oktatás teljes megszüntetése.
1922 decemberében az ország a Szovjetunió alapító tagja lett, megkezdődött a háborús károk helyreállítása (1926-ra befejeződött) és az iparosítás. Az első nagy üzemek a minszki „Bolsevik“ bőrgyár, a babrujszki fakombinát , a homeli mezőgazdasági gépgyár még 1928 előtt megkezdték a termelést. Az ország mai keleti határai 1924-ben és 1926-ban alakultak ki: 1924-ben 57,5 ezer km² területet (Vicebszk, Mahiljov, Orsa környékét); 1926-ban pedig Homel környékét (15,7 ezer km² ) csatoltak Oroszországtól a Belorusz SZSZK-hoz. 1926-ra így területe 125,5 ezer km², lakossága 5 millió fő volt. Az ötéves tervek során (1929 után) folytatódott az iparosítás, csaknem teljesen kollektivizálták a mezőgazdaságot. 1937 után a sztálini tömeges letartóztatások a Belorusz SZSZK-t is sújtották, az 1980-as évek végén mintegy 30 ezer halottat találtak meg a kurapati erdő tömegsírjaiban. A belarusz értelmiség jelentős részét kivégezték. 1939 szeptemberében a szovjetek bevonultak a nyugati országrészbe az ország egész területe a Szovjetunióhoz került. A mai Podłasie vajdaság és Vilnius környéke egy időre szintén a Belorusz SZSZK része lett (1939-ben területe 233,7 ezer km², majd Vilnius Litvániához csatolása után 225,7 ezer km²).
1941. június 22-én a németek támadást indítottak a Szovjetunió ellen Barbarossa-terv fedőnévvel. Fehéroroszországban gyorsan haladtak előre, július 28-án Minszket is elfoglalták. Breszt erődjében 4 ezer vöröskatona rekedt, akik utolsó csepp vérükig tartották a várost, akkor is amikor a németek már az egész országot elfoglalták (Breszt ezért 1965-ben a "hős város" címet kapta). Az ország 3 évre német megszállás alá került, melynek során erős partizánmozgalom bontakozott ki (az egész Szovjetunióban itt volt a legerősebb a partizántevékenység). A megszállók erre népirtással, falvak ezreinek felégetésével reagáltak. Mintegy 2 millió embert öltek meg, 380 ezer lakost hurcoltak Németországba az állatállomány 70 %-ával és az ipari felszerelések 80 %-ával együtt. Az elpusztított falvak jelképévé a Minszki területen fekvő Hatiny vált, melynek összes lakóját megölték. A partizántevékenység 1943 nyarán érte el csúcsát, amikor az ország területének 2/3-át az ellenőrzésük alatt tartották és teljesen megbénították a vasúti forgalmat. 1944. június 23-án indult meg az a szovjet ellentámadás, mely felszabadította az országot. Június 28-án Mahiljov, július 3-án Minszk, július 28-án pedig a teljes országterület felszabadult. A hadműveletekben a partizánok kiemelkedő szerepet játszottak. 1945-ben Białystok és környéke visszakerült Lengyelországhoz és így kialakult a mai országterület. Az ország háborús helytállásának elismeréseként 1945-ben felvették az ENSZ-be is.
1945 után (különösen az 1950-es években) gyors iparosítás vette kezdetét, az ország a Szovjetunión belül a gépiparra specializálódott, egymás után épültek meg a nagyüzemek. Az 1970-es években a vegyipar fejlesztése került a középpontba. A háborús létszámveszteségeket csak 1971-re sikerült pótolni. Felgyorsult a városokba áramlás, különösen abba a 25-30 városba, melyeknek fejlesztését a szovjet politika előtérbe helyezte. 1956-ban Kirill Mazurav lett az ország kommunista pártjának első belarusz nemzetiségű főtitkára, őt 1965-ben Pjotr Maserav követte.
Az iparosítással együtt járt a más köztársaságokból történő bevándorlás és az orosz nyelv széles körben történő elterjedtsége. Az 1986-os csernobili atomkatasztrófa a legsúlyosabban Belorusz SZSZK-t (főként a Homeli és a Mahiljovi területet) sújtotta (a radioaktív por 60 %-a itt rakódott le). Jelentős területről kitelepítették a lakosságot.
A rendszerváltáshoz vezető út első lépéseként 1989-ben Vilniusban megalakult az ellenzéki Belarusz Népi Front melynek vezetőjéül Zjenon Paznyakot, a kurapati tömegsírokat 1988-ban feltáró régészt választották. 1990 márciusában a Legfelsőbb Tanácsi választásokon az ellenzék 26 helyett szerzett a 360-ból. 1990. július 27-én a Legfelsőbb Tanács deklarálta az állami szuverenitást és Sztanyiszlav Suskevicset választotta elnökéül. Ekkoriban a függetlenség kihirdetését még csak ideiglenes lépésnek tekintették, de a Szovjetunió felbomlási folyamata eredményeként véglegesnek bizonyult.
[szerkesztés] A független Fehéroroszország (1991-)
1991. augusztus 25-én az ország nevét Belarusz Köztársaságra változtatták. Suskevics Jelcinnel és Kravcsukkal 1991. december 8-án a Belavezsai erdőben írta alá a Szovjetunió megszüntetéséről szóló dokumentumot. 1992 januárjában felszabadították az árakat, az életszínvonal gyors csökkenésnek indult, márciusban és áprilisban a szalihorszki bányászok sztrájkkal tiltakoztak romló helyzetük miatt. 1993-ban megkezdõdött a privatizáció. 1994. január 26-án Suskevicset felmentették a Legfelső Tanács elnökségéből és ideiglenesen Mjacseszlav Hribet nevezték ki a választásokig. Az új alkotmány 1994. március 15-én lépett érvénybe. Az 1994-es választásokat korrupcióellenes baloldali programmal Alekszandr Lukasenko nyerte (a június 19-én tartott első fordulóban 44,8 %-os, a július 10.-i második fordulóban 80 %-os eredménnyel). Ellenfelei Suskevics (9,9 %), Paznyak (12,9 %) és Vjacseszlav Kebics (17,3 %) miniszterelnök voltak. A gazdasági válság megfékezésére leállította a privatizációt és az ország gazdaságát fokozatosan központi irányítás alá vonta. Intézkedései miatt a Világbank és a Valutaalap leállította a hitelek folyósítását. Széles körű támogatottságát az életszínvonal csökkenésének megállításával, a szovjet rendszer szociális vívmányainak fenntartásával érte el. Ennek a politikának eredményeként a volt szovjet tagköztársaságok közül itt a legalacsonyabb a szegények aránya és itt a legkisebb a jövedelmi egyenlőtlenség. 1995. május 14-én tartották az ország első parlamenti választását és ezzel egyidőben referendumot, amely többek között a szovjet állami jelképek visszaállításáról, az orosz nyelv második hivatalos nyelvvé tételéről és az elnök jogainak kibővítéséről szólt. A résztvevők 75 %-a támogatta ezeket a célokat, a parlament képviselőit viszont csak két pótszavazással sikerült megválasztani. 1996 áprilisában a Belarusz Népi Front tüntetésekkel próbálta megdönteni Lukasenkót, de nem járt sikerrel, vezetője, Zjenon Paznyak az USÁ-ba menekült. Az 1996. november 25-én tartott újabb referendumon a résztvevők 70,5 %-a megszavazta az alkotmány módosítását, amely az elnöki jogkörök kibővítésével járt. 89 ellenzéki parlamenti képviselőt (akik közül 70-en 1996 nyarán petíciót írtak alá az elnök lemondására alkotmánysértés miatt) megfosztottak mandátumától, Mihail Csihir kormányfőt is távozásra kényszerítették. 1998 áprilisában Lukasenko szerződést írt alá az orosz-belarusz gazdasági unió létrehozásáról. 1998 nyarán, az orosz gazdasági válság okozta krízisben számos gazdasági vezetőt tartóztattak le szabotázs vádjával. 2000 januárjában denominálták a teljesen elértéktelenedett rubelt, az új rubel 1000:1 arányban váltotta fel a régit. 2001 szeptemberében Lukasenkót újraválasztották 75,6 %-kal, ellenfele Vlagyimir Goncsarik volt, aki 15,6 %-ot ért el. 2004 októberében ismét alkotmánymódosító referendumot tartottak, melynek során a lakosság 77 %-a támogatta, hogy Lukasenko harmadszor is indulhasson az elnökválasztáson. A 2006. március 19-én tartott harmadik elnökválasztáson Lukasenko 82,6 %-ot ért el, az három ellenzéki jelölt gyengén szerepelt: Alekszandr Milinkevics 6 %-ot, Szergej Gajdukevics 3,5 %-ot, Alekszandr Kozulin 2,3 %-ot ért el. Az ellenzékiek számos tüntetést tartottak Minszkben az eredmény ellen tiltakozva és számos külföldi kormány (elsősorban az amerikai, amely az országot „Európa utolsó diktatúrája“-ként tartja számon) csalással vádolta az elnököt. Az ellenzék vezetőit számos tüntetővel együtt letartóztatták, Kozulint ötévi börtönbüntetésre ítélték.
2006 áprilisában a Gazprom bejelentette a Belarusz Köztársaságnak szállított gáz árának háromszorosára emelését; emögött elemzők szerint az orosz érdekek (a Beltranszgaz állami vállalat privatizációjának elérése és az orosz-belarusz unió megvalósítása) érvényre juttatása áll.
[szerkesztés] Gazdaság
A piacgazdaságra pontosabban a köztársaság elnökének megfogalmazásában a piaci szocializmusra való áttérés hivatalosan ugyan 1995-ben megkezdődött, de mindez a mai napig minimális eredményt hozott. Sőt, a magántulajdon állami irányításával, az árak állami szabályozásával, s a legnagyobb vállalatok állami kézben való tartásával az állam gazdaságirányító szerepe szinte kizárólagossá vált. Oroszország gazdasági dominanciájának köszönhetően az ország még napjainkban is a világgazdaságtól elszigetelten fejlődik. 2005-ben az ország GDP-je vásárlóerő-paritáson számolva 79,1 milliárd amerikai dollár volt, az egy főre jutó GDP értéke 7700 dollár. A GDP 2005-ben 8 %-kal nőtt. A GDP megoszlása 2005-ben: mezőgazdaság 8,9 %, ipar 26,8 %, szolgáltatás 64,3 %. 2005-ben az export értéke 16,14 milliárd dollár, az importé 16,94 milliárd dollár volt. 2004-ben az export 47 %-a Oroszországba irányul, de jelentős export-partnerek még Nagy-Britannia (8,3 %), Hollandia (6,7 %) és Lengyelország (5,3 %). Az import 68,2 %-a Oroszországból érkezik, fontos partnerei még Németország (6,6 %) és Ukrajna (3,3 %) követ. A fő kiviteli cikkek az egykori Szovjetunió piacára épülő gépgyártási termékek, különösen szerszámgépek és a mezőgazdasági gépgyártás termékei. A behozatalt az energiahordozók és az ipari nyersanyagok dominálják. Az infláció 2005-ben 8 % volt. A munkanélküliség az állam teljes foglalkoztatottságra törekvő politikájának köszönhetően igen alacsony (2005-ben 1,6 %), ez azonban alulfoglalkoztatottsággal és "kapun belüli munkanélküliséggel" jár együtt.
[szerkesztés] Mező- és erdőgazdaság
A mezőgazdaság viszonylag jelentős szerepet tölt az ország életében. A szovjet időszakban az ágazat gyors fejlődését a mocsarak lecsapolása is elősegítette. 1986-ban a csernobili katasztrófa súlyosan visszavetette ezt a fejlődést, mivel főként kedvező adottságú területek váltak művelésre alkalmatlanná. A függetlenség kikiáltása után megjelent a magántulajdonú mezőgazdasági termelés, mely 1993-ban már a mezőgazdasági termelés értékének 37 %-át adta. 1993-ban a foglalkoztatottak 20 %-a dolgozott az ágazatban. 1994 óta az állam ismét meghatározza a mezőgazdasági felvásárlási ágakat és a nagygazdaságok és a kolhozok szerepe ismét megerősödött. 2001-ben előbbiek a mezőgazdasági terület 88 %-át művelték meg. Az 1992-1994 között létrejött magángazdaságok fontos szerepet töltenek be a tej- és hústermelésben (annak mintegy 30 %-át adják). A csernobili katasztrófa előtt az országterület 30 %-a szántó, 18 %-a legelő volt.
Az ország mezőgazdaságára az állattenyésztés túlsúlya jellemző. Ezen belül kiemelkedik a főként fekete-fehér fajtákat tartó szarvasmarhatartás (1987-ben 7,5 millió; 2000-ben 4,3 millió db.). A sertéstenyésztés (1987-ben 5,1 millió; 2000-ben 3,6 millió db) a hústermelés szempontjából a legfontosabb. Az egykor nagy jelentőségű juhtenyésztés (1941-ben 2,5 millió; 1980-ban 500 ezer) szinte teljesen megszűnt; 2000-ben 92 ezer darab volt az állomány, amelynek 90 %-át magángazdálkodók tartották, hasonlóan a csekély (58 ezer) kecskeállományhoz. A lovak száma (221 ezer) egyedüliként növekedett a rendszerváltás óta. A szarvasmarhatenyésztés főként a déli és nyugati (gazdag legelőkkel rendelkező); a sertés, juh és szárnyastartás pedig a középső és északi (szántóföldi műveléssel jellemezhető) országrészben jelentős. A baromfiállomány 2000-ben 30 millió volt, amelynek 1/3-át a magánszektor birtokolta. A tej- (5,9-ről 4,3 millió t-ra) és hústermelés (950 ezerről 639 ezer t-ra) jelentősen csökkent 1992-2001 között.
A növénytermesztés számára az éghajlati és talajviszonyok viszonylag kedvezőtlenek, északon agyagos, a középső országrészben homokos, délen pedig homokos és tőzeges a föld; a talajok termékenységénkek bizotsításához nagyarányú meszezésre, műtrágyázásra és jó talajmegmunkálásra van szükség. Főleg délen sok a mocsár, melyeket vízlevezetéssel és meszezéssel alakítottak át művelésre alkalmassá. A szovjet időszakban a köztársaság kitűnt magas műtrágya-felhasználásával is.
Legjelentősebb az északi területeken termesztett árpa (1990-ben 1,03 millió, 1999-ben 811 ezer t) és az őszi rozs (1990-ben 917 ezer, 1999-ben 641 ezer t) termesztése. 1980-ban még a rozs volt a jelentősebb, de a csernobili katasztrófa főként a rozs termőterüleit sújtotta. A déli termőterületeken elterjedt a hajdina és a köles. A burgonya egyike a legfontosabb termesztett növényeknek, főként a homokos termőterületeken termelik. Az évi termelés 650-700 ezer t körül változik (1999-ben 661 ezer t). A Szovjetunión belül Közép-Fehéroroszországban volt a legmagasabb a burgonya aránya a vetésterületből (15 %). A zöldségtermesztés (1999-ben 93 ezer t) leginkább Minszk környékén fejlett (városellátó kolhozok), a gyümölcstermesztés főként az almára korlátozódik. Az ipari növények közül a len a legfontosabb, bár termelése 1990-1999 között a felére csökkent (1999-ben 75 ezer t).
Az ország területének 35 %-át borítja erdő, legnagyobb az erdősültség a Poleszjén. Az ország a vegyeserdők zónájába tartozik, de faállományának túlnyomó része tűlevelű. A fakitermelésen (az 1990-es évek elején 6,5 millió m³/év) kívül az erdei gyümölcsök gyűjtése és a gombászat (1986 óta visszaesett), valamint a méhészkedés is nagy jelentőségű.
[szerkesztés] Bányászat
Az ország viszonylag szegény ásványkincsekben, 1941 előtt csupán a (főként a Pripjaty-vidéken található) bőséges tőzegkészleteket termelték ki. 1941-ben devon időszaki rétegekben az akkori Szovjetunió második legnagyobb kősó (560 milliárd t) és kálisó (35 milliárd t) készletére bukkantak Davidovkánál (Homeli terület). A sótartó rétegek mintegy 20 ezer km²-nyi területen és 250-600 m vastagságban ismeretesek, a kitermelés a Minszki terület déli részén folyik. Az ország első kőolajkútját 1953-ban nyitották meg Jelszk környékén, majd az 1950-es-1960-as években a Homeli terület devon üledékeiben számos olajtelepet tártak fel (Recsica 1964, Osztaskovicsi és Szvetlogorszk 1965). Viszonylag gazdag építőipari alapanyagokban, melyek közül a márvány (a Breszti terület keleti részén) külön említést érdemel.
A legjelentősebb ásványi kincsek a felsődevon káli- és kősótelepek Sztarobin és Szalihorszk környékén. A volt Szovjetunió 2. legjelentősebb kálisókészleteit 1941-ben fedezték fel, a legfontosabb lelőhely, Sztarobin 1949 óta működik. 1963-ban kezdték el a mélyműveléses termelést, a becsült kősókészlet 22 milliárd t., a kálisókészlet 4 milliárd t.
A kőolajkitermelés 1953-ban kezdődött meg a Homeli területen, devon időszaki kőzetekben, 1965-ben gyorsult fel a recsicai lelőhely művelésének megkezdésével. A kitermelés maximumát 1975-ben érte el 7,95 millió tonnával, azóta csökken. 1997 óta nagyjából azonos szinten van (1,8 millió t/év, 36 ezer hordó/nap), ami az 1/10-ét teszi ki az Oroszországból importált kőolajnak. A főbb lelőhelyek a következők: Osztaskovicsi, Recsica, Visanszkoje, Tiskovszkoje.
Energetikai szempontból nagy a jelentősége a tőzegkitermelésnek, melyet elősegít az itteni tőzeg jó minősége és tömeges kifejlődése. 1994 az ország 37 tőzegfeldolgozó üzeme 2 millió tonna tőzegbrikettet állított elő. A mészkőkitermelés központja Vicebszk, ahol hatalmas mészkőőrlő üzemeket is létesítettek. Jelentős az agyag-, tűzálló agyag, üveg- és öntödei homok, a márga- és agyagkitermelés. Mikasevicsi és Zsitkavicsi környékén nagy gránit- és kaolinkészletek találhatóak.
[szerkesztés] Energetika
Az állam energiagazdasága szinte teljes mértékben az importált orosz földgázra és kőolajra támaszkodik. Az országon keresztülhaladó kőlaj- és földgázvezetékeken a világpiaci árnál jóval alacsonyabb áron érkezik az orosz kőolaj, melyet 2 hőerőműben (Navapolack 22 millió és Mazir 18 millió tonnás kapacitással) finomítanak.
A Belarusz Köztársaságnak 1994-ben 22 hőerőműve volt, összesen 7033 MW beépített kapacitással. a villamosenergia-termelés 1990-ben 39,5 md kWh volt, ami 1995-re 23,4 md kWh-ra csökkent, azóta viszonylag stabil (2003-ban 25,1 md kWh). A szmolenszki (és korábban az ignalinai) atomerőműből érkezik energiaimport. A legnagyobb hőerőművek Lukoml, Bjaroza, Szmaljavicsi városokban működnek, a kisebbek közül az orsa-arehavszkit és a zsabinkait kell megemlíteni.
A 9 vízierőmű (pl. Csihirin) energiatermelése jelentéktelen. A szovjet időszakban tervezték ide is atomerőmű építését, de ez nem valósult meg (bár az ország határaihoz közel 3 atomerőmű – ignalinai, szmolenszki, csernobili – is felépült).
[szerkesztés] Ipar
A szovjet időszakban a nyersanyagokban szegény ország importált nyersanyagot feldolgozó gépgyártásra szakosodott, amely önmagában a termelési érték 40 %-át adta. Az iparosítás az 1950-es években gyorsult fel, amikor egymás után telepítették a nagyüzemeket, melyhez a műszaki felsőoktatás hátterét is megteremtették. Az ipar mintegy 4/5-e ma is állami kézben van.
A teherautógyártást három nagyüzem képviseli: az 1947-ben üzembe helyezett minszki (MAZ), az 1958-ban felavatott zsodzinai (BELAZ) és az 1965-ben termelésbe lépett mahiljovi (MoAZ). A meliorációs gépgyárból kifejlesztett zsodzinai üzemben készültek a Szovjetnió legnagyobb teherbírású dömperei (1990 óta már 280 tonnás teherbírású dömpereket is készítenek).
A mahiljovi üzemben az építőipar számára gyártanak vontatókat és teherautókat. A minszki gyárban nyergesvontatókat, autóbuszokat (1992 óta) és trolibuszokat is gyártanak. Világszerte ismertek a belarusz mezőgazdasági gépgyártás termékei. Az iparág zászlóshajója a minszki traktorgyár (MTZ), melyet 1946-ban alapítottak, 1953-ban készült el az első traktor és 1999-ben a FÁK traktorainak 58 %-a itt készült. 1995-ben a belarusz ipari termelés csaknem fele a traktorgyártásból származott és országszerte számos kooperáló üzeme működik (Szmarhony, Vicebszk, Lepel, Szmaljavicsi, Hojnyiki, Narovlja stb.). A traktormotorok szintén Minszkben készülnek. Az autó és traktoripar igényeit szolgálják ki a minszki és homeli golyóscsapágygyárak, a homeli öntöde, a minszki rugó- és fűtőtestgyár, a hrodnai autóaggregát-gyár, a bariszavi szivattyúgyár és a zsodzinai transzformátorgyár. Lidában burgonya- és répabetakarító-gépeket, Homelben silózó kombájnokat gyártanak. Babrujszkban lencséplőgépek előállítása folyik. Az autógyárak, a minszki traktorgyár, valamint a gomeli mezőgazdasági gépgyár saját öntödével rendelkezik. A mezőgazdasági gépek alkatrészeinek előállítására is számos üzemet létesítettek, ilyen a minszki, a babrujszki és a vicebszki traktoralkatrész-gyár, a homeli önindítógyár, a breszti fényforrásgyár és a boriszavi autó- és traktor villamosalkatrészgyár.
A szerszámgépgyártás fő profilja a kis méretű, fémforgácsoló szerszámgépek készítése. A minszki automata megmunkáló gépsorok gyára a volt Szovjetunió 2. legnagyobb ilyen üzeme. Vityebszkben fogaskerék-megmunkáló gépeket állítanak elő, Pinszkben pedig az automata gépsorokat előállító üzemek számára készülnek alkatrészek. Szerszámgépgyárak Maladzecsna, Homel, Orsa, Baranavicsi városokban is üzemelnek. Az elektrotechnika fő üzemei a minszki elektrotechnikai gépgyár és erősáramú berendezések gyára, a maziri kábelgyár és a mahiljovi villanymotorgyár. Minszkben és Vicebszkben televíziógyártás, Minszkben rádió- és fényképezőgépgyártás is folyik és a volt Szovjetunió egyik legnagyobb óragyára is itt működik.
Az élelmiszeripar legfejlettebb ágai a hús- és a tejfeldolgozó ipar.
A vegyipar részben importált kőolajat és földgázat, részben a belarusz kálisókészleteket dolgozza fel. Szalihorszk hatalmas káliműtrágyagyára a szovjet termelés ½-ét állította elő az 1970-es években. A vegyipar különösen az 1970-es években fejlődött gyorsan, ekkor létesült a maziri és a polacki kőolajfinomító, a hrodnai nitrogén- és a homeli szuperfoszfát-műtrágyagyár, a babrujszki gumiköpenygyár, a mahiljovi, navapolacki, szvetlahorszki és hrodnai műszálgyárak. A vegyipar legjelentősebb ága a műszálgyártás és a hőre lágyuló műanyagtermelés.
Az építőanyag-ipart három cementgyár (Kricsav, Vavkaviszk, Rossz) és hét üveggyár (jelentősebbek: Polack, Bjarozavka, Kaszcjukovka, kisebbek: Hlusa, Jelizovo, Bariszav, Hrodna) képviseli. A polacki üveggyapotgyár a volt Szovjetunió egyik legnagyobb ilyen üzeme. A fafeldolgozás főként a nagy erdőterületek és a közlekedési útvonalak találkozásánál jelentős (Babrujszk, Bariszav, Rahacsov, Recsica, Mazir). A gyufaipar központja Homel. Dobrusban és Szvetlahorszkban cellulóz- és papírgyártás, Albertinben, Sklovban és Csasnyikiben papírgyártás folyik, a hidrolízis ipar központja Babrujszk.
[szerkesztés] Népessége, lakossága
[szerkesztés] Általános adatok
Az ország népessége 2005-ben 9,755 millió fő volt. Az ország népességének jelentős részét elveszítette a második világháborúban, az 1941-ben 10 milliós lakosságból 1945-re alig 6,3 millió maradt. A harci cselekményeken kívül az evakuáció, a kitelepítések és a sztálini terror is tizedelte a lakosságot, amely ezt a demográfiai katasztrófát a mai napig képtelen kiheverni. 1945 után a népesség száma folyamatosan növekedett, 1990-ben elérte a 10,3 millió főt, azóta csökken. A népsűrűség 49 fő/km², amivel az ország Európa ritkán benépesült részei közé tartozik.
[szerkesztés] Legnépesebb városok
A szovjet időszakban igen gyors volt a népesség városokba áramlása, 1959-ben a lakosság 31 %-a élt városokban és városi jellegű településeken, 1979-ben 55 %-a, 2001-ben pedig már 69 %-a.
Az állam legnépesebb (és egyre növekvõ lakosságú) városa a Budapestnél kevéssel népesebb fõváros, Minszk. A nagyvárosok közül a területi székhelyek körülbelül azonos nagyságrendűek (300-500 ezer lakos). A kisebb nagyvárosok közül Baranovicsit, Bariszavot, Pinszket és Orsát kell megemlíteni. A 100 ezren felüli városok közé az ezredforduló után zárkózott fel a dinamikusan növekvõ népességû két vegyipari központ, Navapolack és Szalihorszk.
Legnagyobb városok (zárójelben a 2006-os becsült népesség [1])
- Minszk (1,747 millió)
- Homel (480,5 ezer)
- Mahiljov (366,8 ezer)
- Vicebszk (342,2 ezer)
- Hrodna (320,2 ezer)
- Breszt (303,3 ezer)
- Babrujszk (220,2 ezer)
- Baranavicsi (169,1 ezer)
- Bariszav (150,5 ezer)
- Pinszk (131,1 ezer)
- Orsa (125,6 ezer)
- Mazir (112,4 ezer)
- Szalihorszk (101,9 ezer)
- Navapolack (100,5 ezer)
[szerkesztés] Nyelvi összetétel, vallási összetétel
Az 1999-es népszámlálás szerint a lakosság 81,2 %-a belarusz; 11,4 %-a orosz (főleg a nagyvárosokban); 3,9 %-a lengyel (főként a Hrodnai területen élnek, ahol a lakosság 1/4-ét alkotják); 2,4 %-a ukrán (főként a Homeli területen). 1989-ben a lakosság 1,1 %-a volt zsidó. Jelentős számú belarusz népesség él (1989-es adatok) Oroszországban (1,2 millió), Ukrajnában (440 ezer), Kazahsztánban (180 ezer), Lengyelországban (165 ezer) és Lettországban (120 ezer). A lakosság túlnyomó többsége (9/10-e) anyanyelvi szinten beszéli az oroszt, amelyet 1995-ben második hivatalos nyelvvé nyilvánítottak. A belarusz nyelvet egyedüli nyelvként már csak falun használják.
A hívő lakosság többsége pravoszláv vallású.
[szerkesztés] Szociális rendszer
[szerkesztés] Oktatási rendszer és kultúra
[szerkesztés] Iskolarendszer
A szovjet időszakban kitűnő oktatási rendszert építettek ki az országban, napjainkban 3 állami egyetem működik és különösen az ipari felsőfokú oktatás fejlett. A legjelentősebb a minszki Belarusz Állami Egyetem (BGO), melyet 1921-ben alapítottak. 1919-ben a lakosság 70 %-a analfabéta volt, napjainkban 100 %-os az írástudók aránya. Az oktatási rendszer a szovjet időkben főként orosz nyelvű volt és napjainkban ismét visszaszorul a belarusz nyelv szerepe. A HDI (humán fejlettség) értéke (0,786 2003-ban) Oroszország és a balti országok után itt a legmagasabb a volt Szovjetunióban. A Tudományos Akadémiát intézetként 1922-ben alapították és 1929-ben alakult akadémiává.
[szerkesztés] Kulturális intézmények
könyvtárak, múzeumok, színházak, zene és tánc intézményei
Belaruszban 4 helyszín a világörökség része:
- Nyaszvizs várkastélya
- Mir vára
- Belovezsszkaja Puscsa (Lengyelországgal közösen)
- Struve földmérő vonal (az Asmjani, Zelvai és Ivanavai járásokban)
[szerkesztés] Művészetek
- Építészet
- Képzőművészetek
- Irodalom
- Filmművészet
- Zene
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- Fényképek
- Belorusszia.lap.hu (linkgyűjtemény)
- Mezőgazdaság
- Olajkitermelés
[szerkesztés] Források
- Antal Zoltán: Szovjetunió (gazdaságföldrajz), Gondolat, Budapest, 1980
- A Szovjetunió 15 köztárasága 2., Magyar-Szovjet baráti társaság, 1973
- Hajdú-Moharos József: Fehéroroszország, Ukrajna, Moldávia, ELTE, Budapest, 1995
- Székely András: Szovjetunió (természetföldrajz), Gondolat, Budapest, 1978
| Független Államok Közössége (FÁK) |  |
| Azerbajdzsán | Fehéroroszország | Grúzia | Kazahsztán | Kirgizisztán | Moldova | Oroszország | Örményország | Tádzsikisztán | Türkmenisztán | Ukrajna | Üzbegisztán | |
Based on work by