Az iszlám művészete
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Az iszlám, ahogyan teret hódított, sorra érintkezésbe került a keresztények művészi hagyományaival Jeruzsálemben és Bizáncban, a hellenisztikus ókoréval Szíria területén, a Szászándikáéval Iránban. Ez a sokféleség olyan művészet létrejöttét segítette elő, melynek sajátossága a rendíthetetlen iszlám hitből, a dogmák szigorú tiszteletben tartásától ered. Az iszlám művészet sok tekintetben kivételes jelenség. Mindig megőrzi majd vonzóerejét, mert benne az elámulás jut kifejezésre, ezt a világ sokfélesége és színgazdagsága kelti az emberben, mert a fantázia nyilvánul meg benne, ami minden témát és anyagot e művészetnek rendel alá. Viszont nem fejezi ki az emberi öntudatot és méltóságot, és a szomorúságot sem.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Építészet
Az iszlám szakrális épületek, a dzsámik elkülönített és fedett területek, ahol a hívők közös imára gyűlnek össze. A minbar, azaz a szószék kivételében a dzsámiban nincs bútor, ezért a templom egyszerűnek tűnhet. E művészet másik jellegzetessége pedig az, hogy sem a festészetben, sem stukkódíszeiben nem találhatók emberi alakok, amik egyébként a lelkiséget és az érzéseket szokták képviselni.
A korai mecset egyszerű épület volt, hasonlított Mohamed próféta medinai házára, amelyhez egy minbart építettek, hogy a nagy tömeg is hallhassa a próféta hangját. A korai arab hódításokkal kialakult a pénteki mecset típusa. Jellemző rá a minaret, azaz a torony, ahonnan a hívőket imádkozni hívják. A mecset vallási célokat szolgált, ugyanakkor a viták színhelye, egyben a bíróság is volt. A mecsetekeben napjában többször összegyűltek a hívők, hogy elmondják egyszerű imájukat.
Al-Valid kalifa vezette be a próféta medinai házának felépítésekor a minrab (patkóíves imafülke) haszálatát, amely eredetileg egy falba vájt mélyedés volt, és Medina, a szent város irányát jelezte. Ezéert itt falat emeltettek és e felé fordulva imátkoztak a hívők. Hogy megvédjék őket a tűző naptól, az udvarok körül vezető oszlopcsarnokokat lefedték.
Két dzsámitípus létezik: az arab és a török. Az arab típusú dzsámit támpillérek, karcsú, különféle ívekkel összekötött, gyakran színezett oszlopok jellemzik, s a teret az oszlopsorok osztják „hajókra”. Az ívek és az oszlopok igen összetett rendszerben kapcsolódnak egymáshoz, néhol egész furcsán keresztezik egymást. Ilyen pl. a córdobai (Spanyolország) nagy dzsámi, melyet a 8. században kezdtek építeni, amikor valamennyi motívum egyetlen művészi formává kezdett alakulni.
[szerkesztés] Cordobai dzsámi
A mecset alaprajza téglalap, számos kapuja van, de nincs főbejárata. A belső tér két egyenlőtlen részre oszlik. A kisebbik térben helyezkedik el a nyitott udvar, vízmedencéivel, és itt-ott egy-egy fával. Itt végezték a rituális tisztálkodást. E nyitott udvarral szemben egy óriási, félhomályban boruló termet látunk, számtalan oszlopsorral. Ezek jelzik az irányt, amerre az imádkozóknak fordulnia kell. A cordobai mecsetnek 800 oszlopa van, s lehet, hogy még ennél is több volt. Az oszlopok végeláthatatlanul követik egymást, a teretis ezek jelezik. Egyens megvilágítást kapnak, és egymástól távol állnak. Az iszlám építészet egyik legfontosabb alapelve érvényesül itt. A kompozíció minden motívuma különféle értelmezési lehetőségeket nyújt, olyan rejtély, melynek több megoldása van. A vizuális benyomások határtalan, nagy teret adnak az emberi képzeletnek, de ez az áttekinthetetlen gazdagság végül egyhangúságba fullad. A cordobai mecset oszlopai két sorban állnak egymás fölött, és ezért a boltívek is két sorba rendeződnek, hogy megérezzék a támaszok és oszlopközök kapcsolatát. Végeredményben azonban bonyolult kereszteződő kompozíció jön létre: minden boltív az alatta lévő ismétlését jelenti, a többivel pedig zárt árkádsort alkot.
[szerkesztés] Kék Mecset
A török vagy oszmán típusú dzsámi négyzet alapú, közepén főkupola, körülötte négyoldalt egy-egy félkupola, a négyzet csúcsain pedig még egy-egy kisebb, alacsonyabb kupola van. A lépcsőzetesen elhelyezett kupolák a belső teret is meghatározzák. Újdonságot jelentenek a minaretek, a karcsú erkélygallérral övezett, rendkívüli magas tornyok is. Ilyen pl. Ahmed dzsámija is, ami a 17. században épült Konstantinápolyban, s amely kék és fehér növényi motívumokat ábrázoló kerámialapokból álló díszítés miatt Kék Mecset néven ismert.
[szerkesztés] Paloták
A keleti uralkodók palotái az iszlám építészet külön fejezetét alkotják. Legelső példáik a Kuszeir Amra-i, a msatti, a szamarrai és a bálkuvarai paloták, melyek a 8. és 9. században keletkeztek. Méreteiket tekintve valóságos városok ezek, magas, tornyokkal ellátott falak veszik őket körül, középen hatalmas udvarral.
Alhambra kastély Granadában van, Spanyolországban. Középpontját két nyitott udvar alkotja:egy nagy, melynek medencéjét mirtuszfák sora szegélyezi, s egy kisebb az oroszlánkúttal. A főudvarok szöget alkotnak, és így az egyikből a másik udvarba haladó látogató szeme előtt önkénytelenül felbomlik a szigorú építészeti rend. Eközben feltárul előtte a híres oroszlánudvar egész elrendezésének szabadsága. Oszlopai hol kettesével sorakoznak egymás mellett, hol csoportokat alkotnak, néhol pedig mintha a falból lépnének elő. Az oszlopok vagy túl vannak terhelve, vagy egyáltalán nem szolgálnak támasztékul, szinte beleolvadnak a falba, egész erdőt alkotnak.
[szerkesztés] Mór építészet
A mór építészetben többnyire apatkó alkú boltívet alkalmazták. Befejezetlenségét és mozgalmasságát a mohamedán művészek érdekesnek találták. Úgy festették be őket, hogy váltakoztak a piros és fehér színű kövek. A fehér és színes kövek szétrombolták a félkör vonalát, kölcsönösen erősítve egymás hatását, sakktábla-mintájukkal tovább fokozzák a tarkaságot.
[szerkesztés] Kalligráfia
A kalligráfia az iszlám művészet egyik legfontosabb ága, mert a muszlimok hite szerint istenük a Koránban nyilatkoztatta ki magát, tehát a betűk is szentek. Az, hogy az iszlám hagyományosan tiltja az emberek ábrázolását, a muszlim művészeket arra ösztönözte, hogy virág, növény valamint geometrikus motívumokon, valamint az arab betűkön alapuló díszítőstílust dolgozzanak ki. Az építészetben ez különösen a hullámvonalas arabeszkekben tükröződött. A kalligráfia művészeti ággá vált, a 10. századra hat klasszikus írásfajta alakult ki. Szorosan összekapcsolódott a művészettel, és különösen Spanyolországban és Perzsiában gyakran egész falfelületeket borítottak a Koránból származó idézetek, vagy a próféta szavai. Az iszlám díszítőművészet nem ismeri el a tömeget, a térfogatot, csak a felület értékére koncentrál. A meglehetősen szűkös motívumrendszereken belül csak a vonalak ritmusa és a színek változatossága teremtett némi lehetőséget arra, hogy a művész megtörje a monotóniát.
A kalligráfia egyik ága a könyvillusztráció, a miniatúrafestészet alapja. A miniatúraművészet a perzsa szafavidák és az indiai Mogul-ház uralkodása alatt virágzott. Az iszlám művészetének legkiemelkedőbb alkotásai a perzsa miniatúrák. Szellemüket és egész pompadús ábrázolásmódjukat tekintve ellentmondtak a próféta tilalmának, mely szerint az emberi alakot ábrázolni nem szabad. A miniatúrafestészet virágkorát a szépirodalom fellendülése előzete meg, s ez szolgáltatta az anyagot a miniatúrafestők számára.
[szerkesztés] Iráni miniatúrák
Az iráni miniatúrák előfutárait a 13. századi badgadi iskola ilyen típusú alkotásai között találjuk meg. Hariri elbeszélésének párizsi kéziratában monumentálisan felépített kompozíció ábrázolja Abú Szaid prédikációját a mecsetben. A mű stílusa inkább a mongol festészet alkotásaira emlékeztet, de sok közös vonást mutat a zománc és fajanszfestészettel is. A bagdadi miniatúrafestők nem a testek általános formáiból, hanem a foltok színértékéből indultak ki. Az alakok szabályosan oszlanak el a kép szélén, s az alkotás egy bizonyos merevséget mutat, a kolorit mégis gyengéd és finom, a színek áttetszőek és ragyogóak, a hideg és meleg tónusok kitűnő egyensúlyt mutatnak. E művészet nagyvonalúságával szemben a későbbi, ismertebb miniatúrák már kissé mesterkélten, túlzsúfoltan hatnak.
[szerkesztés] Perzsa miniatúrák
A legrégibb perzsa miniatúrák a kínai, mezopotámiai és szíriai művészet sokféle hatását tükrözik. Helyenként a szasszanida hagyomány is felismerhető. A nagy, erőteljes alakok betöltik a kép egész felületét, a kompozíciók egyszerűek, kevés alakot ábrázolnak. A 15. század elején kibontakozik a maga sajátos karaktere, a műfaj virágkora a Timuridák (15. század) és Szafevidák (16. század és 17. század) idejére esik. A perzsa miniatúrafestészet központjai:Herat és Iszfahán. Később nyugati hatás alá kerül, elveszti sajátos jellegét.
A bizánci és a középkori nyugati miniatúrákkal ellentétben a perzsának nincs vallásos vonatkoztatása. A Koránt csupán pompás címrajzok díszítették. A mesterek minden erejüket arra öszpontosították, hogy történelmi mondákat és a népmeséket örökítsék meg. A 15. század miniatúrái lényegüket és rendeltetésüket tekintve már alkalmatlanok voltak az epikai témák ábrázolására. Azokat a ritka és értékes kéziratokat díszítették, melyeket a fejedelem őrzött, csak kevesek számára volt hozzáférhető, s egy túlfinomult kultúra jegyeit viselték magukon.
A perzsa miniatúrafestők elé dús, csábító, színpompás világ tárta szépségét, mégis, mintha csak egy káprázatos királyi palotában sínylődő rabszolga szemével nézték volna a világot. Az elbeszélő költemények illusztrációi heves harcokat, szorgos építkezéseket, otthoni jeleneteket, iskolákat, borbélyműhelyeket, zajos mulatozást, medencében fürdő nőket ábrázoltak. Ezeken a változatos ábrázolásokon a perzsa festők kedvelt alaptémájára bukkanunk: egy csodálatos, virágos, pázsitos kertre, amely sokszínű szőnyegként terül a néző szeme elé. az elbűvölő keretek ábrázolásaiban a perzsák sajátos szemléletmódja fejeződik ki, amely a világot káprázatos és gyönyörű, de mulandó színjátéknak látja. A mohamedánok álmai tükröződnek itt a paradicsomi élet örömeiről. A perzsa festők az iegész világot traka színfoltok derűs játékává varázsolják: a mezők szőnygehez hasonlítanak, s a csillagokkal telihinett égbolt virágos mezőkhöz, a hold áttetsző topázként lebeg az égen, és a felhők kígyózva tekeregnek. A nő alakja a perzsa művészetben is jelentős helyet foglal el. A háremek lakóit vonzóan, hosszú hajfonatokkal, hajlékony, csaknem lebegő járással ábrázolják.
A Gürnar és Aldasir című miniatúra a hős találkozását ábrázolja kedvesével. A vörös téglából épült palotát, a sárga kőlapokkal kirakott udvart, a sötét éjszakai égboltot, a virágokat és a lebegő madarakat a művész bensőségesen mutatja. A lovát fékező herceg méltóságteljes tartásában s az ajándékot felkínáló két lány alkjában a kor feudális életmódja is kifelyezésre jut.
A perzsa művészek nem érezékeltették a térbeliséget. A perzsa miniatúra síkszerűen terül ki a könyvlapon, a tárgyak úgy helyezkednek el rajta, hogy alig-alig takarják el egymást.
Legrégibb és egyben leghíresebb mestere Bechzad volt, a herati iskola feje, aki Szaadi Busztán című költeményének illusztrációit alkotta és több portrét is. Bechzad művészete a perzsa miniatúrafestészet csúcspontját jelenti: művei nagy leleményességről tanúskodnak és az ábrázolás cselekményének átéléséről, vonalveztésük hajlékony, kompozíciójuk szabad és merész. Nem elégedett meg a kép egészének harmonikus színösszetételével, hanem mesterien értett ahhoz, hogy minden egyes kép színezésével sajátos hangulatot teremtett.
Kászim Ali, Nizami Chamsé című művét díszítő elragadó miniatúrák mestere, Bechzad tanítványa volt. Kitűnő ábrázolókészséggel rendelkezett, de művei aprólékosabbak és szárazabbak, mint mesterének alkotásai. Szultan Mohamed inkább grafikai hatású képeket alkotott, melyen érezhető a 16. század közepén bekövetkező miniatúrafestészet hanyatlása.
[szerkesztés] Textilművesség
Legszebb darabjai a díszruhákhoz készült selymek és szőnyegek. A legkorábbi szőnyegek, melyek a mai napig fennmaradtak, a 13. századi Antalóiából származnak. A kettős szőnyegek legtöbbikén a 16. századi szafavida jelenetek láthatók.
A 15. századtól a 17. századig Iránban és törökországban művészi kelméket, szőtteseket állítottak elő. A selyemszőttesekből hosszúszárnyú kaftánokat készítettek, s a falakat, padlókat szőnyegekkel borították. A kelmék és szőnyegek ábrái összefüggő sokszínű mintákká szövődtek. A szőnyeg mintáinak kialakításában a török és perzsa szőnyegkészítők csodás leleményességről tettek tanúságot.
A szőnyegeket többnyire virágmotívumokkal díszítették, melyek hols űrű csokorba tömörültek, hol pedig lazán szétszóródtak a tarka alapon. Gyakran mesebeli karaktereket ábrázoltak, élénk színű pázsittal, amelyen madarak sétálgatnak, s medencékkel, melyekben halak úszkáltak. Más szőnyegeken szökdellő állatokat és vadászjelenetet látunk, s ismerünk olyn imaszőnyegeket is, amelyek minráb alakú ábrája körül dús virágcsokor kandikál elő.
A motívumok sokfélesége és ritmikus ismétlődésük nagy gyönyörűséggel tölti el e szőnyegek szemlélőjét. Színösszeállításukat tekintve a keleti mesterek kiapadhatatlan ötletgazdagságra tettek szert s a halvány színeket élénk, mély és erős színtónusokkal kombinálták. Különösen szépek azok a bolyhos szőnyegek, amelyek úgy készültek, hogy egyik oldalukon sötét alapon kirajzolódó világos minta található, míg a másik oldalon a minta sötét színben jelenik meg, az alap pedig világos.
A 16. és 17. század perzsa mestereinél már figurális kompozíciókkal találkozunk, így pl. egy régi mitikus hős, sárkányölő Iszkander tetteinek ábrázolásával. Az egyik ilyen ábrán Iszkander követ ragad, hogy azt a sárkány torkába dobja, a mellette álló fán hosszúfar
Based on work by