A magyarországi nemzetiségek története
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Magyarországon fennállása során mindig jelentős számban éltek más nemzetiségűek is a magyarok mellett. Szócikkünk a magyar történelem során fontosabb szerepet játszó nemzetiségek történetét mutatja be.
Bár nem sorolják a nemzetiségek közé a vallási kisebbségeket, így a magyarországi zsidóságot, mivel azonban a zsidók történetük során nemzetiségként is jelen voltak hazánkban, ezért a szócikkben róluk is szó esik.
[szerkesztés] Középkor
A Kárpát-medence a magyarok megérkezésekor már lakott volt. A honfoglaláskor beérkező magyarok egy sokszínű, sokféle kultúrájú, soknemzetiségű területen vetették meg a lábukat, többek között avarok és szláv nyelvet beszélő törzsek éltek a vidéken. Ezek a közösségek a magyar túlsúlyú területeken a magyarokkal keveredve elmagyarosodtak. Ahol ez a természetes asszimiláció nem történt meg, ott beszélhetünk a mai szláv kisebbségek magvairól. Ilyenek a szlovének (közismertebb nevükön vendek), akik a 6. században települtek le és jelenleg is Magyarországon élnek.
A középkorban, különösen a tatárjárás pusztításait követően került sor nem magyar nemzetiségűek nagyobb arányú betelepítésére az országba. Ennek során a Német-római Császárság területéről német, illetve jóval kisebb számban Itáliából olasz, Flandriából holland nyelvű telepesek, iparosok, kézművesek, kereskedők érkeztek, valamint a kunok és a jászok törzsei Kelet-Európa területéről. Ezek a népcsoportok viszonylag hamar elmagyarosodtak, kivéve a Magyar Királyság elzártabb területein élő élő németajkú erdélyi szászokat és szepességi szászokat, valamint a románokat, akik a 14. századtól jelentek meg nagyobb számban Erdély területén.
Vallásilag is különálló kisebbséget alkottak a zsidók és a böszörmények (muzulmánok). A törökök balkáni háborúi következtében érkezett a romák (cigányok) első hulláma a 15. században.
[szerkesztés] A törökkor utáni betelepülők
A török uralmat nemcsak a magyarok, hanem más magyarországi nemzetiségek is jelentősen megszenvedték. Szlovének például korábban nagy számban éltek a Mura mentén, Zalában és Somogyban, ekkoriban azonban a Muravidék és a Rába menti tájra (a mai Vendvidékre) szűkült le a lakóhelyük, és ennek következményei még ma is érezhetők.
A törökök kiűzése utáni időkben két folyamat határozta meg a nem magyar nyelvű csoportok alakulását. Az egyik a betelepítés, amelynek során nagyszámú német telepest költöztettek a mai Magyarország háborúktól elpusztított, elnéptelenedett területeire. Az elzártabb területeken – főleg a Dunántúli-középhegység mélyén, a Mecsekben és a Zselicben – élő németajkú telepesek leszármazottai alkotják a mai német nemzetiséget . Mivel a legnagyobb számú betelepülő csoport Svábföldről érkezett, ezért a 18. században betelepített németeket egységesen sváboknak nevezték el, megkülönböztetve őket a középkori eredetű, szintén németajkú szászoktól.
A másik jelentős nemzetiségalakító folyamat a spontán bevándorlás volt, melynek során leginkább a szegényebb rétegek költöztek a jobb élet reményében a kis népsűrűségű, jobb megélhetést ígérő Magyarországra. A 18. század elején, a szervezett betelepítéstől függetlenül maguktól is érkeztek németek. Rajtuk kívül még négy nemzetiség bevándorlása volt jelentős: a szerbek a Duna mentére, a horvátok a Dunántúlra, a románok Erdélyből az Alföld keleti részére (Bánát és Partium), a szlovákok pedig Felvidékről Békés megye területére vándoroltak. A többi ekkor bevándorló nemzetiség, pl. az örmények, görögök és bolgárok kisebb létszámuk miatt általában néhány nemzedék alatt beolvadtak a környező magyarságba.
Az utolsó jelentős bevándorlási hullámok a 19. században voltak. Az ország történetének legnagyobb arányú bevándorlása a kelet-európai zsidóság érkezése volt. A magyarországi zsidóság addig egy alig néhányezer fős jómódú városi népcsoport volt, akiknek elődei elsősorban a Csehország és Németország területéről származó szefárd zsidók voltak a 18. században. Az új zsidó bevándorlók tömegei ezzel szemben zömében igen szegény, nagyrészt falusi életmódú és földműveléssel is foglalkozó, jiddis nyelven beszélő askenázi zsidók voltak Galíciából és az Orosz Birodalom területéről. A 19. század végén a zsidóság lélekszáma már csaknem egymillió fő volt, ami a Magyar Királyság lakosságának több mint 5%-át jelentette.
Ugyancsak a 19. században a román (oláh) fejedelemségek területéről érkezett Magyarországra a romák második nagyobb hulláma, az oláh és a beás cigány csoportok.
[szerkesztés] Nemzetiségi konfliktusok
A magyarországi nemzetiségek egész a 19. század közepéig békességben éltek a magyarokkal, amíg az 1837-es országgyűlés el nem fogadta a magyar nyelv hivatalossá tételét. Ezután a nemzetiségek is követelték, hogy használhassák a saját nyelvüket. A követeléseik megtagadása miatt kezdetét vette a magyarság és néhány magyarországi nemzetiség közötti viszálykodás hosszú korszaka. Az ellentétek a magyar szabadságharc idején fegyveres konfliktusokba torkolltak.
Az első lépés a nemzetiségek ügyének rendezésére az Eötvös József által megalkotott 1868-as nemzetiségi törvény volt. Ez egyben a világ első nemzetiségi törvénye. Szól a nemzetiségek önálló kultúraápolási jogáról, illetve a közigazgatásban és az oktatásban is lehetőséget biztosít a nemzetiségi nyelvek gyakorlására, ha az adott körzetben a nemzetiségi lakosok aránya eléri a 20%-ot. A törvény mindenképp óriási lépés volt a nemzetiségek fejlődéséhez szükséges feltételek megteremtésében, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a végrehajtásával gondok akadtak, mivel a körzeteket általában úgy határozták meg, hogy a nemzetiségek aránya ne érje el a 20%-os küszöböt.
[szerkesztés] Magyarosodás és magyarosítás
A 19. század végén erőteljes volt a nemzetiségi származásúak önkéntes magyarrá válása. Ez a folyamat azonban általánosan csak a magyar többségű területekre, különösen a mai Magyarország területére volt jellemző. Az ország többi részén inkább csak a felemelkedő zsidó és német kisebbségek tagjai választották a magyarsághoz való asszimilálódást. A Magyar Királyság szlovák, román és szerb többségű területein a hivatalos magyarosítás politikája inkább ellenállást szült, annál is inkább, mert a nacionalista mozgalom e nemzetiségek között is egyre erősebb volt. Az általános magyarosító politika kudarcáról sokat elárul az az 1900-as népszámlálási adat, amely szerint az ország össznépességnek csak 60%-a tudott magyarul.
1907-ben került sor az új iskoláztatási törvény a Lex Apponyi bevezetésére. Ettől kezdve az alsófokú tanintézményekben is magyart tanítottak és a magyar tanárok igyekeztek kinevelni a gyerekekből a nemzetiségi tudatot.
A magyarosítás a 19. század végére már olyannyira fokozódott, hogy az addig nem magyar nevű községek, dűlők, dombok, hegyek és egyéb helyek neveit is magyarosra változtatták. Ezek az intézkedések mindjobban kiváltották a nemzetiségek ellenszenvét.
A németek többségének és a szlovákok, szerbek, horvátok és más nemzetiségek egy részének asszimilációja mellett különös figyelmet érdemel a hazai zsidóság elmagyarosodása. Más európai országokban ugyanis nem zajlott le ilyen tömeges méretű összeolvadásuk a többségi keresztény társadalommal, másutt erősen elkülönülő vallási és egyben etnikai kisebbség maradtak. Magyarországon ezzel szemben igen sokan magyarrá váltak, a magyar nemzethez tartozónak érezték magukat. Világviszonylatban is egyedülálló jelenségként megszületett a neológ zsidó vallás. A neológ zsinagógákban magyar nyelven tartották az istentiszteleteket. A zsidóság a 19. század végétől törvény szerint is a magyar nemzeten belüli egyik vallási felekezet lett, tehát valaki éppúgy lehetett izraelita vallású magyar, mint katolikus vagy református vallású magyar. A magyarországi, főleg városi zsidóságnak csak kisebb része tartott ki a hagyományos zsidó vallás mellett (ortodox, illetve statusquo irányzat), megőrizve nemzetiségi, etnikai elkülönülését. A döntő többség a neológ felekezethez csatlakozott, a fővárosi zsidóságnak például közel a háromnegyede. Ebben a liberális légkörben a századfordulótól sokan magyar vagy – szintén a magyarrá válás útját járó – német (sváb) házastársat választottak, gyermekeiket megkeresztelték. A 20. századra az izraelita vallású magyarság így olyan mértékben keveredett a keresztény vallásúakkal és olyan építő részévé vált a magyar társadalomnak és kultúrának, hogy nem lehetett többé attól elválasztani. A mai magyarok közül – különösen városban – sokaknak vannak zsidók a felmenői között, ahogyan németek, szlávok és más nemzetiségűek is.
[szerkesztés] Az 1910-es népszámlálás
Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a Magyar Királyság legnagyobb nemzetiségeinek százalékos megoszlása a következő volt (a zsidókat csak a vallási megoszlásnál tüntették fel, ezért a nemzetiségek között itt a magyarok részét képezik):
Összlakosság (Horvátország nélkül): 18 264 533 fő.
- Magyar 55%
- Román 16%
- Szlovák 11%
- Német 10%
- Ruszin 2,5%
- Szerb 2,5%
- Horvát 1,5%
- Cigány 0,6%
[szerkesztés] Trianon hatása
Magyarország sohasem válhatott nemzetállammá, még a trianoni határmódosítások és a 20. század erőszakos nemzetiségfelszámoló intézkedései után is többnemzetiségű államról kell beszélni Magyarországgal kapcsolatban.
Kelet-Közép-Európában az államhatárok sohasem egy nemzet előfordulásának határát jelölik, de a régió országai közül is az egyik legkevésbé nemzeti alapon meghúzott határvonala Magyarországnak van, mivel az ország határain kívül él ma is a magyar nemzet kb. egyötöde.
Magyarország abban a sajátos helyzetben található, hogy majdnem az összes szomszéd országban több magyar él, mint ahány más nemzetiségű Magyarországon. Így sokkal több a szlovákiai magyar, mint a magyarországi szlovák, vagy jóval több magyar él Ukrajnában, mint ruszin, illetve ukrán Magyarországon, és mialatt az erdélyi magyar kisebbség talán az egyik legnagyobb nemzetiség Európában, addig a magyarországi románok viszonylag kis létszámú népességet alkotnak hozzájuk képest.
[szerkesztés] A két világháború között
A legjelentősebb nemzetiségeket érintő törvény az 1920. évi 23. törvénycikk, a Numerus Clausus (Zártszám-rendelet) volt, amely az egyes kisebbségekhez tartozó egyetemi hallgatók maximális számát határozta meg, ügyelve az adott nemzetiségek arányára a teljes magyarországi lakosságban. Az intézkedés egyértelműen a magyarországi zsidóság ellen irányult, de az egyéb nemzetiségek fejlődésének se tett jót.
[szerkesztés] Holokauszt
A magyar zsidóság asszimilációját derékbe törte a hivatalos szintre emelt antiszemitizmus, amely 1944-45 között a holokausztba torkollott. Ez az egész európai zsidóság tervszerű meggyilkolását jelentette, amit a náci Németország folytatott a koncentrációs táborokban (haláltáborok). A magyar zsidóságnak kb. 70%-át, mintegy 600 000 embert végeztek ki. A zsidónak nyilvánított családokat, zömében időseket, nőket és gyerekeket (a férfiak nagy része munkaszolgálatos volt a fronton) tehervagonokban külföldre deportálták főleg Auschwitz és Dachau haláltáborába, ahol kínhalállal megölték őket. A Kárpát-medencei zsidó származású lakosság a Budapesten lakók kivételével gyakorlatilag teljes számban halálát lelte (vagyis a mai Magyarország Budapesten kívüli területein, valamint az Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken és Délvidéken lakók). A fővárosiaknak mintegy a fele, több mint 100 000 ember vesztette életét külföldi haláltáborokban vagy a budapesti nyilas terror alatt.
A holokauszt Magyarországon egyben a magyar nép egy részének is az elpusztítását jelentette. Fájdalmas azoknak a magyaroknak a sorsa, akik nem tudták az előírt arányú keresztény részt felmutatni a családjukban a üldöztetés elkerüléséhez. Őket a vallásuk, származásuk miatt kirekesztették abból a nemzetből, amelyhez már generációk óta tartoztak. (A többi nemzetiség tagjai – németek, szlovákok, délszlávok – is éppolyan „frissen” olvadtak be az összmagyarságba, mint ők.) Sokakra egész életükre tudathasadásos állapotot kényszerítettek ezzel, ha túlélték a holokauszt poklát. Ma ezért is nagyon érzékeny téma a magyar zsidóság hovatartozása, hiszen valójában a mai magyar nemzet egyik építőkövéről van szó, amelyet csak igen erőltetten lehet kiemelni a többi alkotóelem közül. A háborút túlélők jó része Izraelbe vagy az Amerikai Egyesült Államokba vándorolt, azonban sokan közülük máig őrzik a magyarságukat is.
A porajmos („elemésztés”) a holokauszt roma nyelvű megfelelője. 1944-ben a nácik és nyilasok a dunántúli romák nagy részét, becslések szerint 30-70 000 embert deportáltak a haláltáborokba, ahol a zsidókhoz hasonlóan végezték ki őket, illetve különösen kegyetlen „orvosi” kísérleteket végeztek rajtuk. A háború után a porajmost túlélő kevés ember a zsidóságtól eltérően semmilyen kártérítésben nem részesült, sőt egészen a 90-es évekig hivatalosan nem is esett szó a velük történtekről.
[szerkesztés] A II. világháború utáni helyzet
Magyarország a II. világháborúból vesztesen került ki, mialatt a környező országokat (Ausztria kivételével) mind nyertesnek lehet tekinteni, még Romániát is, amely még időben csatlakozott a Szövetségesekhez. Ebben a helyzetben Magyarország területi egysége igen kétséges lett, a Csehszlovákiától, Romániától és Jugoszláviától elcsatolt, német „ajándék”-területek elszakadása mindenképpen várható volt, de egyéb, a trianoni országhatáron belül eső területek is féltek az elszakadástól. Meg kell jegyezni, hogy Csehszlovákia és Jugoszlávia a Szövetségi Ellenőrző Bizottság munkájában tevékenyen részt vettek.
Tartani kellett az esetleges megtorló intézkedésektől. Ebben a kétséges helyzetben a nemzetiségek (kivéve a németeket) várták az anyaországukhoz való csatlakozást. Ezt erősítette, hogy még jóval 1945 után is jutottak át az országhatáron a szomszédos országokból küldött katonai alakulatok, amelyek propagandistái a nemzetiségi települések lakosságának az anyaországhoz való csatlakozásról beszéltek. Ez a jelenség leginkább a délszláv határ mentén volt megfigyelhető. Végül azonban Magyarország területének további csökkentése nem következett be, ehelyett a nemzetiségi lakosság cseréje történt meg.
[szerkesztés] Csehszlovák-magyar lakosságcsere
A II. világháború lezártával Európa-szerte lakosságcserékre került sor. Ez abból állt, hogy az egyes nemzetiségekhez tartozók önként vagy kényszer alatt elhagyták azt a helyet, ahol életük nagy részét leélték, és az „anyaországukba” települtek, a házaikba pedig a másik országból a helyükbe érkezők költöztek be.
Csehszlovákia komoly nyomást gyakorolt a Szovjetunióra a csehszlovák-magyar lakosságcsere, vagyis az ott élő magyarok Magyarországra költöztetetése, illetve a magyarországi szlovákok odavitele ügyében. A Csehszlovák-Magyar Lakosságcsere Egyezményt Csehszlovákia kormányzója, Beneš sikeresen elfogadtatta a Potsdamban tanácskozó nagyhatalmakkal.
Az eredeti elképzelés szerint valamennyi felvidéki magyar elhagyta volna lakhelyét, és Magyarországra költözött volna. A másik irányban pedig a Magyarországon élő szlovákok hagyták volna el az országot, és telepedtek volna le Csehszlovákiában. Az elképzelés azonban több szempontból is abszurdnak bizonyult. Míg Csehszlovákiában mintegy egymillió magyarajkú „várta” kitelepítését, ahhoz képest a Magyarországon élő szlovákok száma jelentéktelenül kevésnek bizonyult.
A progam végül is úgy zajlott le, hogy többszázezer felvidéki magyart erőszakkal telepítettek Magyarországra, míg Magyarországról önként települtek át a szlovákok ezrei Csehszlovákiába; azonban az ő önkéntes áttelepülésük is megkérdőjelezhető, mivel valójában ezt az „önkéntes választást” inkább rájuk erőltették. A magyarországi szlovákok településein a magyar hatóságok által kiküldött propagandisták jelentek meg, akik sürgették a lakosságcsere-egyezményhez való csatlakozást, illetve a kitelepített magyarok „gazdag és nagy” birtokaival kecsegtették a szlovákokat, ittmaradásuk esetén pedig a teljes asszimilálódással fenyegették a falusiakat. Azonban minden propaganda ellenére sok szlovák maradt meg magyarországi földjén, ahelyett, hogy a számukra idegen Szlovákiába költözött volna. Sőt az áttelepülők közül is sokan visszaköltöztek Magyarországra, mivel – főleg a Békés megyei – szlovákok kultúrája, szokásai, de még nyelve is jelentősen eltért a Szlovákiában tapasztaltaktól.
Végül az egész lakosságcsere-programot le kellett állítani, mivel a felvidéki magyarság egészének befogadása óriási terheket rótt volna Magyarországra. A csehszlovák-magyar lakosságcsere sikertelenségét látva a még tervezett Jugoszláv-Magyar Lakosságcsere Egyezményt már nem írta alá Magyarország, míg Románia és Magyarország között hasonló megállapodásról szó sem lehetett az erdélyi magyar lakosság nagy száma miatt.
[szerkesztés] A németek kitelepítése
A többi kelet-európai országból a nagyhatalmak potsdami megállapodása alapján embertelen körülmények között milliószámra folyt a német lakosság kitelepítése. Magyarországon is megkezdődött a kitelepítés, de csak körülbelül a hazai németek felét, mintegy kétszázezer embert költöztettek német területre, kezdetben Nyugat-Németországba, majd az újonnan létrejött Német Demokratikus Köztársaságba.
Még mindig vita tárgya, hogy milyen kényszer alapján fogott hozzá a magyar állam a német nemzetiségűek kitelepítéséhez, egyesek szerint a nagyhatalmak nyomása alatt, mások a csehszlovákiai magyar nemzetiségűek hazatelepítéséhez szükséges hely felszabadításával indokolják a folyamatot.
A hatóságok teljesen önkényesen választották ki a sváb falvakban azokat a családokat, akiknek menniük kellett. A költözést a magyarországi németajkú lakosság még kevésbé akarta, mint a többi nemzetiség. Az új lakóhelyüknek kiszemelt Német Demokratikus Köztársasághoz alig volt közük, nem beszélve arról, hogy a magyarországi svábok már több évszázada többé-kevésbé elmagyarosodtak, kultúrájuk, nyelvük, szokásaik nagyban eltértek a németországitól, Magyarországot tartották a hazájuknak, és általában a magyar nemzethez és nem a némethez tartozónak érezték magukat. (A háború során például a magyarországi svábok egy része Hűséggel a hazáért néven mozgalmat indított a német megszállók és a nácik ellen.)
A kitelepítést elkerülendő a Németországba készülő vonatra sokan olyan magyarokat küldtek maguk helyett, akik ki akartak vándorolni. A kitelepítésük után pedig a svábok csaknem kétharmada visszaszökött Magyarországra. Ők a 40-es évek második felében a volt házaikba beköltöztetett szlovákiai (vagy erdélyi) magyarok mellett általában csak a melléképületekben találhattak otthont maguknak. Ilyen körülmények között érthetővé válik a németek lemondása a kultúrájukról és a városokba költözésükkel való asszimilálódásuk is.
[szerkesztés] Nemzetiségpolitika 1945 után
Az 1945 után születő köztársaság válaszút előtt állt: vagy a Csehszlovákia által alkalmazott „egy nemzet”-politikát, azaz a nemzetiségek teljes elnyomását, erőszakos asszimilálását választhatta, vagy eleget tehetett az Egyesült Nemzetek Alapokmánya Célok és elvek című fejezetének, ahol megemlítették a nemzetek egyenjogúságát, melynek legkézzelfoghatóbb megnyilvánulása a nemzetiségek jogainak biztosítása. Viszont az ENSZ alapokmányában megtalálható az a kitétel is, hogy az egyes országok belügyeibe nem avatkozhat be sem az ENSZ, sem egy másik ország. A nemzetiségek helyzete pedig nem eldönthetően külügy vagy belügy.
Egy megvalósítatlan törvénytervezet
A Magyar Kommunista Párt 1945 nyarán elkészített egy törvénytervezetet a magyarországi nemzeti kisebbségek jogi helyzetének tisztázására. A törvénytervezet szövege teljes mértékben megfelel az ENSZ elvárásainak. Ezt példázza már rögtön az „Elvi állásfoglalások” cikkelye:
1. Minden magyar állampolgár, bármilyen anyanyelvű, nemzetiségű vagy vallású is, a törvény előtt egyenlő. Vallása, származása, anyanyelve vagy nemzetisége okából magyar állampolgárt joghátrány nem érhet.
2. A demokratikus Magyarországon a nem magyar nemzetiségű állampolgárokat a magyar nemzetiségű állampolgárokkal egyenlő jogok illetik, és egyenlő kötelességek terhelik. […]
A törvénytervezet további részében leginkább csak az alapvető állampolgári jogokat ismerteti, de szó esik a nemzetiségek nyelvhasználatáról, mely szerint a közigazgatás folyhat nemzetiségi nyelven, ha a népesség legalább egyötöde ahhoz a nemzetiséghez tartozik. Ennek értelmében a törvény végrehajtása városokban egyáltalán nem, falvakban csak korlátozottan lett volna lehetséges, mivel a nemzetiségek – városokban egyáltalán, de más kistérségi szinten jellemzően – nem voltak ilyen nagy arányban sehol az ország területén, vagy ha mégis, akkor ott az állam beavatkozott, és magyarok vagy más nemzetiségi nyelvűek beköltöztetésével „oldotta meg a helyzetet”.
A tervezetben szó esik a településeken való kétnyelvű feliratok kihelyezéséről is, ha a településen a nemzetiségi lakosság eléri az össznépesség egytizedét.
A potsdami határozat értelmében a németekre helyzetük rendezéséig nem vonatkozhatott a jogszabály, de mivel a törvénytervezetet nem fogadták el, a többi nemzetiség sem érezhette biztonságban jogait.
[szerkesztés] Az 1993-as nemzetiségi törvény
Egészen az 1993-as Nemzetiségi Törvény elfogadásáig a magyarországi nemzetiségek helyzetét csak miniszteri rendeletek határozták meg. Ezek végrehajtása hol gördülékenyebb, hol komótosabb volt, de leginkább csak megfogalmazás szintjén maradt meg.
1993-ban a magyar országgyűlés elfogadta a Nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény-t. A törvény szerint a Magyarországon honos nemzeti és etnikai kisebbségek (bolgár, cigány, görög, horvát, lengyel, német, örmény, román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén, ukrán) helyi és országos kisebbségi önkormányzatokat hozhatnak létre. A kisebbségi önkormányzatok választása az önkormányzati választások során történik.
[szerkesztés] Lásd még
[szerkesztés] Irodalom
- Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon, Bp. Kossuth, 1986.
- Tilkovszky Lóránt: Hét évtized a magyarországi németek történetéből Bp., 1989
- Tilkovszky Loránt: Nemzetiség és magyarság. Nemzetiségpolitika Magyarországon Trianontól napjainkig, Budapest, Ikva, 1994.(Nemzetiségi könyvek) ISBN 9637757538
- Erős Ferenc, szerk.: Zsidóság, identitás, történelem (T-Twins, Budapest, 1992)
- Karády Viktor: Zsidóság, modernizáció, asszimiláció; Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1997
- Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon (Osiris, Budapest, 2001)
- Karády Viktor: Túlélők és újrakezdők. Fejezetek a magyar zsidóság szociológiájából 1945 után (Múlt és Jövő, Budapest, 2002)
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- Pfiszter Tamás: Die Vertreibung – A magyarországi németek kitelepítésének jogi alapjai és előzményei
- Föglein Gizella: A magyar-csehszlovák lakosságcsere
- Dr. Várnagy Elemér: A romák eredete és története a középkortól napjainkig (doc formátum!)
- Karády Viktor: A magyar zsidóság regionális és társadalmi rétegződéséről (doc formátum!)
- Fejtő Ferenc: A zsidók és a modern magyar kultúra
- Nyilvántartások a holokauszt áldozatairól
- Kristó Gyula: Etnikai viszonyok Magyarországon Szent István király korában
- 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól (Online Jogszabályok Mindenkinek - Magyar Hivatalos Közlönykiadó)
Based on work by