Savoyai Jenő
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Savoyai Jenő (Eugen von Savoyen) (Párizs, 1663. október 18. – Bécs, 1736. április 21.) francia arisztokrata, savoyai herceg, osztrák császári hadvezér.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Neveltetése
Anyja valamikor nagy kegyben állt XIV. Lajos francia királynál, később azonban intrikák folytán kegyvesztetté vált, és onnantól gyűlölettel viselkedett volt tisztelője iránt, sőt fiait, köztük legifjabb fiát, Jenőt is ebben a szellemben neveltette. Amikor Lajos király és Louvois hadügyminiszter az apró termetű és vézna Jenőt a katonai pályára alkalmatlannak mondták és ehelyett a papi pályára szánták, a „kis apát”, aki csak hadi babérokról álmodozott, bosszúsan otthagyta Franciaországot, és a német császárnak és magyar királynak, I. Lipótnak ajánlotta fel szolgálatait. Bécsben a „kis csuklyás barátot” szívesen fogadták és kérelmére kinevezték egy dragonyos ezredhez.
[szerkesztés] Karrierje
[szerkesztés] Magyarország felszabadítása
Ennek soraiban Savoyai Jenő először is Petronellnél harcolt, a Bécs ostromára közelgő törökökkel (1683. július 7.), majd Bécs város felmentésében vett részt, amiért egy dragonyos ezred tulajdonosává vált.
Részt vett Buda eredménytelen ostromában (1684) és 1685-ben az esztergomi diadal kivivásában, ahol Lajos badeni őrgróf felismerte nagy tehetségét. Buda várának végleges visszavívásakor (1686) jobb kezén súlyos sebet kapott, melyből Velencében felépülve részt vett az 1687. augusztus 12-én vívott mohácsi, helyesebben a harsányi lejtőn lezajlott csatában. A győzelem hírét ő vitte Bécsbe.
1688-ban már mint altábornagy harcolt Belgrád bevételénél, ekkor újra megsebesült. 1689-96-ban a franciákkal harcolt változó szerencsével, előbb a Rajna mellékén, később, 1690-től Savoyában, rokona, Viktor Amadeus herceg oldalán.
1692-ben Dél-Franciaországba tört be, az ingatag savoyai herceg elpártolása után pedig újra Felső-Olaszországban harcolt, ekkor, 1693-ban tábornaggyá léptették elő.
Mihelyt az olasz háború véget ért, I. Lipót Rüdiger Starhemberg ajánlatára a törökök ellen küldte fővezérként. Savoyai Jenő először Péterváradot védte meg, majd a visszavonuló törökök sarkában járva Zentánál abban a pillanatban csapott le a nagyvezír hadaira, amikor az épp átkelt a Tiszán (1697. szeptember 11.) A kettészakadt török sereg két órai harc alatt iszonyú vereséget szenvedett. Ez a zentai diadal, amely 30 000 török életébe került, véglegesen megtörte a törökök magyarországi hatalmát, és egyúttal megvetette Savoyai Jenő európai hírnevének alapját. Szarajevó kifosztása és felgyújtása a következő hónapban a kevésbé dicsőséges tettei közé tartozik. Igaz, visszavonuló csapataihoz sok boszniai katolikus csatlakozott. Megmaradt fővezérnek, amíg a török a karlócai békében (1699. január 26-án) le nem mondott Erdélyről, és a Bánság kivételével egész Magyarországról.
[szerkesztés] A spanyol örökösödési háború
A béke helyreálltával Savoyai Jenő pihenni készült magyarországi birtokain, de a spanyol örökösödési háború kitörése újra a csatatérre hívta. Lipót császár 1703. júniusában kinevezte az udvari haditanács elnökévé. Az 1704-iki esztendő újabb csapást hozott a kormányra: Bajorország fejedelme nyíltan átpártolt a franciákhoz, s a Rákóczi Ferenc zászlaja alá sorakozó magyar felkelők már Alsó-Ausztria és Morvaország szélein mutatkoztak. Savoyai Jenő ez okból Pozsonyba sietett a felkelők visszaverésére, ahonnan azonban csakhamar Bécsbe és innen a németországi csatatérre küldték, hogy a franciák és a bajorok csapatainak egyesítését megakadályozza. Bajorországba sietett, ahol Marlboroughval egyesült. 1704. augusztus 13-án vívták azután a szövetségesek Höchstädt Blenheim (helyesen: Blindheim) mellett azt a döntő csatát, mely Bajorországot a császár hatalmába adta. Savoyai Jenő ezek után 1705 elején a déli csatatérre, Olaszországba távozott. 1706. szeptember 7-én a császári, porosz és savoyai csapatok Savoyai Jenő vezénylete alatt hirtelen megtámadták és megverték a francia hadat. A franciák teljesen kiszorultak Olaszországból, és XIV. Lajos 1707. március 13-án kénytelen volt lemondani Olaszországra való igényeiről (Nápoly kivételével).
1708-ban a császár Németalföldre küldte, ahol Marlboroughval együtt július 11-én Oudenaarde mellett fényes, de szerfölött véres győzelmet vívott ki. Október 22-én a szövetségesek bevették Lille erősséget, azután Gentet és Brüggét is. 1709. szeptember 11-én újabb diadalt arattak Malplaquet mellett. Ekkor azután Savoyai Jenő maga is azt tanácsolta a császárnak, hogy fogadja el a francia király békeajánlatait. 1713. április 11-én kötötték meg a hadban állók az utrechti szerződéseket, melyekben XIV. Lajos békét kötött Angliával, Hollandiával, Savoyával, Portugáliával és Poroszországgal. VI. Károly császár és király megbízása folytán Villars tábornokkal (1714. március 7-én), Károly császár nevében Rastadtban, a birodalom nevében pedig Badenben (Svájcban) kötött békét. Elzász ezentúl is megmaradt a franciák kezében. A béke helyreálltával VI. Károly Savoyai Jenőt Németalföld helytartójává nevezte ki.
[szerkesztés] A második összecsapás a törökökkel
Amikor a porta megszegte az 1715-i karlócai békét, a császár 64 000 emberrel a törökök ellen küldte győztes vezérét. Ali pasa 150 000 emberrel Pétervárad felmentésére közeledett, mikor Savoyai Jenő és Pálffy János 1716. augusztus 5-én elvágták az útját és teljesen megverték. Innen Temesvár alatt termett Savoyai Jenő és ezt a fontos végvárat a bánság többi váraival együtt felszabadította a török iga alól. A következő évben a török szeme láttára szállította át a hadseregét a Dunán és körülzárta Belgrádot. Míg azonban a várat ostromolta, a nagyvezér és roppant serege az ő hadát fogta körül. Ha a várőrség és a nagyvezér egyszerre támadják meg, könnyen válságos helyzetbe került volna Savoyai Jenő hada. De a nagyvezér hirnöke, Vékony János volt kuruc vitéz Pálffy János kezébe juttatta a belgrádi pasának szánt levelét. Mihelyt ebből Savoyai Jenő a támadás napját megtudta, ezt megelőzendő, augusztus 15-én egész erővel megtámadta a nagyvezér hadát, és fényes győzelmet aratott, azután pedig magát Belgrád őrségét kényszerítette megadásra.
Ezután Szendrőt, Szabácsot és Orsovát hódította meg. E diadalok hatása oly nagy volt, hogy a szultán 1718. július 21-én megkötötte a pozserováci (Passarovitz) békét, melyben a török lemondott Belgrádról, Szerbia és Bosznia nagy részéről s az Olt folyóig terjedő (Kis-) Oláhországról.
[szerkesztés] Jellemzése
Savoyai Jenőben a Habsburg-család legjelesebb vezérét, a haditörténet egyik legkitűnőbb lángelméjét vesztette el. Őt illeti elsősorban az érdem, hogy a Habsburgok monachiája mint győztes nagyhatalom emelkedett ki a 17. század fordulóján dühöngött világraszóló harcokból. Katonai lángelméjének köszöni elsősorban hazánk is, hogy felszabadult a török iga alól és a Habsburg Birodalom része lett. Hős magatartását és elméjét ellenfelei is tisztelték, mint ezt Villars levelezése tanúsítja. Császárai, különösen I. Lipót és I. József nagyra becsülték, saját katonái pedig szinte bálványozták.
A kis termetű férfi a kor szokása szerint óriási parókát viselt, egyszerűen öltözködött, a pompát kerülte, a feltűnéstől idegenkedett és csak egy szenvedélynek hódolt, a tubákolásnak. Szerénységében nem tűrte, hogy Hollandiában szobrot emeljenek neki, az ajándékokat visszautasította és esküdt ellensége volt a protekciónak. Haláláig megmaradt agglegénynek, és szabad idejét a tudománynak és a művészeteknek szentelte. A Belvedere-palota Bécsben és a Schlosshof-kastély (Marcheggnál) voltak kedvenc tartózkodási helyei. Mindkét palotában remek könyvtárt és képtárt gyűjtött; Montesquieu-vel és Leibniz-cel bölcsészeti és államjogi kérdésekről levelezett, és ez utóbbival egy Bécsben felállítandó tudományos akadémia ügyében tanácskozott. Mecenása volt Jean-Jacques Rousseau költőnek, Pietro Giannone nápolyi történetírónak, s különben maga is értekezett a hadművészetről Marlborough, Stanhope, Villars és másokhoz intézett irataiban. Finom műérzékéről tanúskodik a bécsi Belvedere-kastély és gazdag képtára, valamint az Albani bíborossal folytatott barátságos levelezés. Magyarországi birtoka a Csepel-sziget volt, és ő építtette a ráckevei kastélyt.
[szerkesztés] Halála
A lengyel örökösödési háború kitörésekor (1734) őrá bízták a birodalmi hadsereg vezérletét, de még mielőtt csatára került volna sor, a 71 éves aggastyánt visszahívták, és Sándor württembergi herceget nevezték ki helyébe. Bécsbe visszatérve még sürgette Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc egybekelését, és azután szélütés következtében meghalt.
[szerkesztés] Emlékezete
Egyik híres lovasszobra a bécsi Burg előtt, a másik lovasszobra a Budai Várban, a királyi palota előtt áll.
Based on work by