MAD

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szövegét, tartalmát. További részleteket a cikk vitalapján találhatsz.

A MAD a Mutual(ly) Assured Destruction, azaz a kölcsönös elpusztítás rövidítése. Az angol mad szó őrültet jelent, így a rövidítés bizonyos fokon az atomháború megnyerésének lehetetlenségére és őrültségére utal.

A MAD katonai doktrínája szerint egy atomháborúban szemben álló fél, vagy mindkét fél, a teljes atombomba arzenálját vetné be - következményeként a támadó és a védekező is egyaránt, kölcsönösen pusztulna el. A MAD elmélete az elrettentésen alapul, amely szerint a pusztító hatású atomfegyverek elkészítésével és hadrendbe állításával az ellenség az elpusztulás fenyegetése miatt nem vetne be ilyen fegyvereket.

A kifejezés eredete a hidegháborús feszültségekben keresendő, ahol az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti atomháború lehetősége néha kézzel foghatóan közel is volt.

[szerkesztés] Elmélet

A doktrína azt feltételezi, hogy egy atomháború esetén mindkét félnek annyi atomfegyvere van, hogy azzal a másik oldalt elpusztíthassa illetve hogy ha bármelyik felet támadás éri, akkor azonos erősségű vagy még nagyobb nukleáris ellencsapást mér ellenfelére. E doktrína eredményeként mindkét fél egyre több és több fegyvert vet be, és kölcsönösen elpusztítja egymást. Tudományos elméletek szerint az nukleáris szennyezés és a nukleáris tél a világ egész részén pusztuláshoz vezetne, bár ez a részlet a MAD elméletében nem játszik központi szerepet.

A doktrína mindemellett azt is feltételezi, hogy az egyik fél sem fog első csapással élni, mivel a másik fél a legkisebb figyelmeztetés esetén is azonnal beveti atomfegyvereit, így mindkét fél megsemmisül, és az első csapással élő sem éli túl a támadást. A doktrína tehát egy feszültségekkel teli, de stabil békéhez vezethet.

A doktrína elsődleges alkalmazására a hidegháború alatt került sor, az 1950-es évek és az 1990-es évek során, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Ebben az esetben úgy tűnik, hogy a MAD megértése megakadályozta a két atomnagyhatalom közvetlen, teljes mértékű háborúját - bár az igaz, hogy voltak kisebb, közvetett összecsapások (koreai háború, vietnámi háború, a titkosszolgáltatok háborúi, az afganisztáni konfliktus, stb.)

A MAD megfogalmazói úgy vélték, az lesz a legjobb, ha az Egyesült Államok és a Szovjetunió katonai doktrinái is megbizonyosodnak abban, hogy egy atomháborút a legjobban úgy lehet elkerülni, hogy az egyik fél sem számíthat egy efféle összecsapás túlélésére. Ahhoz, hogy egy nukleáris fenyegetés hihetőnek tűnjön, mindkét félnek jelentős pénzügyi befektetéseket kellett eszközölni a nukleáris arzenáljának bővítésére - még akkor is, ha ezeket a fegyverek a MAD alapján nem használnák. Emellett egyik félnek sem engedhető meg, hogy megfelelő módon védje meg magát az ellenfél atomfegyvereitől. Ez gyakorlatilag ahhoz vezetett, hogy az atomfegyvereket célba juttató technológiák védelmét tovább fejlesztették és földrajzilag szétosztották (például megerősítették a rakétasilókat, elkészítették a rakétahordozó tengeralattjárókat és a bombázókat a fail-safe pontokon tartották.)

Ezt a MAD helyzetet gyakran a „nuclear deterrence” eufemizmusával nevezték meg, amit magyarul nukleáris elrettentés-nek fordítottak. Magát az eredeti angol deterrence kifejezést a második világháború előtt csak a jogi nyelvezetben használták, és a legjobban talán eltántorítás-nak lehetne fordítani. Franciaországban a ugyanezt dissuasion (nucléaire)-ként emlegették , amit talán magyarul eltanácsolás-nak lehetne a legszerencsésebben fordítani. A keleti blokk országaiban, így Magyarországon is a sokkal inkább érzelmekkel teli rettenet szótőből táplálkozó elrettentés kifejezést használták. Ez a nyelvészeti árnyalat a nukleáris elrettentés fogalmának két különféle értelmezését is mutatja. Az egyik oldalon a racionális politikai folyamat részeként kezelik, míg a másik oldalon egy sokkal emocionálisabb, zsigeri félelemről van szó.

[szerkesztés] Történelmi áttekintés

[szerkesztés] A hidegháború elején

Több történész szerint az Egyesült Államok akkor kezdte a hidegháborút, hogy a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombával befejezte a második világháborút. Négy évvel később, 1949. augusztus 9-én a Szovjetunió felrobbantotta a saját atomtöltetét. Ekkor azonban mindkét félnek még hiányzott az a kapacitása, amellyel hatékonyan juttathatta az atomfegyvereket a másik fölé. Hamarosan azonban megszülettek az első olyan fejlesztések, mint például a B-36 Peacemaker bombázó, amelyeknek köszönhetően egyre több lehetőség volt az atomfegyverek célba juttatására. Az Egyesült Államok hivatalos álláspontja a „masszív ellentámadás” volt arra az esetre, ha a Szovjetunió lerohanná Európát, ahogy ezt Eisenhower elnök is leszögezte.

Csupán a George Washington osztályú rakétahordozó tengeralattjárók 1959-es megjelenésével született meg az a gondolat, hogy olyan atomhadsereget is létre lehet hozni, amely túléli az első csapást és így a második csapás lehetősége is hihetőve vált. Ezt csupán az 1960-as évekre értették meg teljesen, amikor is a MAD elméletét először többek között Robert McNamara amerikai hadügyminiszter is leírta.

McNamara megfogalmazásában a MAD azt jelentette, hogy az atomhatalmaknak vagy első csapásos vagy második csapásos képességei voltak. Egy első csapásos képességgel rendelkező ország képes lenne első csapásra megsemmisíteni egy ellenséges ország teljes nukleáris arzenálját és így elejét vehetné bármiféle ellencsapásnak. Egy második csapásos képességgel rendelkező ország egy atomtámadásra olyan jelentős válaszcsapással tud reagálni, hogy az első csapás értelmét az jelentősen megkérdőjelezi. McNamara szerint a fegyverkezési verseny részben arról is szólt, elejét vegyék annak, hogy egy ország első csapásos képességekre tegyen szert.

A lopakodó képességügnek és nagy számuknak köszönhetően a rakétahordozó tengeralattjárók második csapásos képességeket adtak az őket megépítő országoknak. Kicsi volt annak a lehetősége, hogy az összes tengeralattjárót megtalálják és megsemmisítsék - szemben például egy adott helyre épített rakétasilóval, amelyet egy első csapás során meg lehet semmisíteni. A nagy hatástávolságuknak és a fedélzetükre telepített számos közép- és hosszútávú rakétáknak köszönhetően a rakétahordozó tengeralattjárók elég fenyegetőek voltak ahhoz, hogy egy esetleges támadó ne érezhesse magát teljes biztonságban egy válaszcsapás elől.

A kubai rakétaválság során a Szovjetunió megértette az amerikai rakétahordozó tengeralattjáró-flotta hatékonyságát, és nekilátott egy saját flotta kifejlesztéséhez. A hidegháború hátralevő részében, bár az Egyesült Államokban a MAD iránti hivatalos politika megváltozott, a rakétahordozó tengeralattjárók által nyújtható pusztító második csapás következményei vitán felül álltak.

A több robbanófejes MIRV rakéták kifejlesztésével még egy olyan fegyverrendszer jelent meg, amely kifejezetten a MAD nukleáris elrettentés doktrínájában segített. Egy MIRV fejjel felszerelt interkontinentális rakéta több robbanófejet is tartalmazhatott. A MIRV-et először az Egyesült Államok fejlesztette ki a Moszkvát körülvevő rakétaelhárító rendszerek ellensúlyozására. Mivel egy védőrakéta csak egy támadórakétát tud megsemmisíteni, ha egy támadórakétán három robbanófej található, mint az a korai MIRV rendszereken is volt, akkor háromszor annyi védőrakéta kell minden egyes támadórakétára. Így még nehezebb és drágább lett a rakétatámadás elleni védekezés. Az amerikai arzenál egyik legnagyobb MIRV-elt rakétája, az LG-118A Peacekeeper egyszerre akár tíz robbanófejet is szállíthatott, és ezek mindegyike akár 300 kilotonnás is lehetett. Az akkori technológiával lehetetlen volt ilyen sok robbanófej ellen védekezni, így az egyetlen védekezési stratégia az ellentámadást maradt.

A NATO abban az esetben bevetette volna a taktikai atomfegyvereit, ha a Szovjetunió megtámadja Nyugat-Európát. A Szovjetunió erre a fenyegetésre úgy válaszolt, hogy kijeletette, minden szovjet haderőt ért atomtámadásra egy teljes méretű nukleáris ellentámadással válaszolna. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy ha a Szovjetunió belekezdene Nyugat-Európa elfoglalásába, akkor az Egyesült Államok atomtöltetekkel állítaná meg a támadást. A Szovjetunió erre egy teljes méretű nukleáris ellencsapással válaszolna, amelyre az egyetlen amerikai válasz a teljes méretű atomtámadás lenne a Szovjetunió ellen. Mindez oda vezetne, hogy bármiféle európai háború nukleáris apokalipszissel zárulna.

[szerkesztés] A hidegháború vége felé

Az USA eredeti MAD doktrínájában 1980. július 25-én változás állt be, amikor Jimmy Carter elnök az 59-es számú elnöki irányelvével bevezette az ellentételező stratégiáját. A stratégia kifejlesztője Harold Brown védelmi miniszter volt, és az ellentételezési elv szerint egy szovjet támadásra a válasz nem az orosz városokat megcélzó, teljes mértékű atomcsapás lenne. Először a szovjet kormányt kívánták megsemmisíteni, majd a katonai célpontokat érné támadás abból a célból, hogy a Szovjetunió még azelőtt megadja magát, hogy ő (és az Egyesült Államok) elpusztulna. A MAD eme új stratégiájára úgy tekintettek, hogy egy atomháború megnyerhetővé válik, miközben arra mégis van esély, hogy az egyik fél megsemmisül. Ezt a politikát Ronald Reagan elnök kormánya továbbfejlesztette a stratégiai védelmi kezdeményezés, SDI bejelentésével, amelyet „Csillagháborúnak” is neveztek. A kezdeményezés olyan űrbe telepített védelmi rendszert kívánt kifejleszteni, amely segítségével még azelőtt megsemmisíthetik az orosz rakétákat, hogy azok elérik Amerikát.

Az SDI-t egyszerre kritizálták az oroszok és az amerikaiak szövetetségesei (többek között Margaret Thatcher), mivel ha a rendszer üzembe állt volna, akkor az aláaknázná a MAD „kölcsönös elpusztítás” elvét. Ha Amerika garantáltan ki tudna védeni egy orosz támadást, akkor egy olyan első csapású képességhez jutna, amely egyszerre lenne politikailag és katonailag destabilizáló. A rendszer kritikusai szerint az SDI egy új fegyverkezési versenyhez vezethetne, amely célja az SDI semlegesítése lenne. Az erőegyensúly felborítása miatt a kritikusok (többek között Andrej Szaharov atomfizikus) szerint az SDI még veszélyesebb lehetett volna, mint a MAD.

[szerkesztés] A hidegháború utáni helyzet

A Szovjetunió széthullásával jelentősen csökkentek az Oroszország és Amerika illetve Kína és Amerika közötti feszültségek. Bár George W. Bush kormánya 2002. júniusából kiszállt a ballisztikus rakétákat korlátozó szerződésből, a Bush-kormány által javasolt korlátozott rakétavédelmi rendszer csupán a korlátozott nukleáris képességekkel rendelkező országok „nukleáris zsarolás”-ától védené meg Amerikát, és nem befolyásolja az Oroszország és Amerika között kialakult erőegyensúlyt.