Machovits István

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Machovits István (1906. szeptember 29. - 1995. február 8.) Kossuth-díjas darutervező mérnök

Budapesten született, galgóci születésű apa és osztrák származású anya első gyermekeként. Gimnáziumi tanulmányai után a Schlick- Nicholson gépgyárba jelentkezett géplakatos- tanoncnak, ahonnan felvételt nyert a Budapesti Állami Felsőipariskola gépészeti szakára 1923-ban. 1926-ban az iskola elvégzése után a fenti gépgyár daru és szállítóberendezési osztályára került, mint technikus. 1927-ben a gyár fuzionált a Ganz gyárral, így a Ganz Hajógyár daru és szállítóberendezési osztályára került, ahol 1949 nyaráig dolgozott folyamatosan. A trianoni békeszerződés miatt nem sorozták be, a II. világháború idején pedig hadiüzemi dolgozóként nem kellett a frontra vonulnia.

Két általa tervezett úszódaru is részt vett a háború utáni újjáépítésben: a 100 tonnás József Attila és Ady Endre hídroncsokat emelt ki a Dunából, és ezekkel illesztették be, illetve szedték szét a Kossuth híd elemeit. A Hídépítő Speciál Kft. tulajdonaként ma is dolgozik az Ady Endre a Tiszán, a József Attila úszótestét szintén használják.

1949-ben az akkori Iparügyi Miniszter rendelkezése szerint a tervezőrészleg beolvadt az Állami Ipari Tervező Irodába (XII. kerület, Csörsz utca) Néhány év múlva az intézet Kohóipari Tervező Iroda néven a Lónyai utcába költözött. Itt léptették elő osztályvezetővé. 1951-ben a darurészleg Darutervező Iroda néven kivált, és a Bécsi utcába költözött, itt a Különleges és Kohászati daruosztályt vezette. 1954-ben a KITI. GÉTI és DATI tervezőirodák KGMTI néven összevonva a Krisztina körút 55-ben (ma a Matáv székháza) folytatták munkájukat, ahol továbbra is a Különleges és Kohászati daruosztályt vezette.

Az 1945-ben tervezett dunai, majd az 1946-1949 között tervezett folyami és tengeri úszódarukért 1953.március 15-én a Kossuth-díj ezüst fokozatát kapta. A tervezési munka háború utáni körülményeire jellemző, hogy hetente egyszer járt csak haza gyalogszerrel az újpesti hajógyár irodájából a hárosi hadi- hídon át Farkasrétre. Jóvátételként a Szovjetunió folyamatosan szállíttatott ezekből a darukból, a világban sokhelyütt felbukkantak.

Nyugdíjazása után a hetvenes évek végén műszaki tanácsadóként dolgozott néhány évig az Intranszmas-nál. Kedves időtöltése a túrázás volt, tagja volt a Királyi Magyar Természettudományi Társulatnak. Minden tavasszal zsebóráján mérte az időt, hogyan sikerül a Prédikálószékre feljutnia Dömösről. Ezzel ellenőrizte erőnlétét. Korábban vízitúrákat is tett saját csónakjával a Dunán, de túrázott a Tátrában és a Kárpátok keleti oldalán is. Még nyolcvanévesen is síelt a budai hegyekben.

Saját maga tartotta karban különleges háromkerekű járművét, amivel munkába járt. Felejthetetlen látvány volt fehér szakállával, pipával a szájában robogva a „Bőregérrel” a Németvölgyi úton. Jó erőben-, egészségben évekig segített szobrászművész testvérének, Madarassy Walternak statikai- technikai feladatok megoldásában, és unokaöccse az ötvös-szobrász István különleges munkáinak megvalósításában (Tatabányai Turul emlékmű, Bp-i Vígadó, a Kúria épület Triga szoboregyüttese stb.).

1931–ben nősült, a bártfai Hölzel szobrászcsaládból választott feleséget magának. Két fiuk született, Lajos és Gábor. Utóbbi 1956-ban Hollandiába disszidált. Utolsó éveit feleségével és fiúunokájával élte az édesapja által 1932-ben épített családi házában Farkasréten. Lakásalakítási munkák közben- negyedik dédunokáját várva- lett rosszul és került kórházba. Egyik oldala lebénult. Érezte, hogy így nem élhet tovább teljes életet: eleinte az infúziós csöveket kitépte, később csendes belenyugvással várta sorsát. Nyolcvankilenc évesen fejezte be dolgos életét.