Japán Császári Haditengerészet
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
| Japán Császári Haditengerészet 大日本帝國海軍 (Dai-Nippon Teikoku Kaigun) |
|
|---|---|
 A Japán Császári Haditengerészet és a Japán Tengerészeti Önvédelmi Erő lobogója |
|
| Dátum: | 1867 - 1945 |
| Ország: | Japán Birodalom |
| Típus: | Haditengerészet |
| Parancsnokok | |
| Híres parancsnokok: | Isoroku Yamamoto Togo Heihachiro Fushimi Hiroyasu |
| Kultúra és történelem | |
| Háborús részvétel: | Orosz–japán háború I. világháború Kínai-Japán háború II. világháború |
A Japán Császári Haditengerészet (japánul: (大日本帝國海軍 Dai-Nippon Teikoku Kaigun) vagy egyszerűbben Japán Haditengerészet (japánul: Nippon Kaigun) volt a Japán Császárság tengeri hadereje, az 1945-ös, II. világháborús vereség előtt. A Japán Haditengerészetet a Japán Haditengerészeti Minisztérium igazgatta, és a Japán Haditengerészeti Vezérkar főnöke ellenőrizte a Császári Főparancsnokságon.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A középkori eredet
A japán tengeri haderő történelme az időszámítás szerinti III. századba nyúlik vissza. Kezdetben a japán hajók csapatokat szállítottak Korea és Japán között.
Beszámolók az első nagyobb jelentőségű japán tengeri akciókról a mongol Kublaj kán flottáinak inváziói ellen vívott csatákról jelentek meg 1281-ben. Ekkor Japánnak még nem volt olyan haditengerészete, ami fel tudta volna venni a küzdelmet a mongol erőkkel, így a fő harcok a japán földön zajlottak. Néhány parti hajókon szállított szamuráj azonban elfoglaltak néhány mongol hajót.
A XVI. században Japán nagy erőfeszítéseket tett hadihajók építésére, amikor a földesurak versengtek fölényért, és több száz hajóból álló part menti flottákat építettek ki. A legnagyobb hajókat Atakebune-nek hívták. Erre az időre tehető a történelem első páncélos hajóinak megépítése, amikor Nobunaga Oda, egy földesúr hat vasborítású felépítménnyel rendelkező hajót tartott szolgálatban 1576-ban. Ezeket vaspáncélzatú hajóknak hívták. Fegyverzetük több ágyúból és nagy kaliberű egyéb tűzfegyverből állt, és ez által képesek voltak legyőzni a nagy, de nem páncélozott ellenséges hajókat. Nobunaga daimjo (= földesúr) ezekkel győzte le Mori flottáját Kizu-folyó torkolatában, Oszakánál. Ezeket a hajókat inkább tekintették "úszó erődöknek", mint igazi hadihajóknak és csak parti műveletekben használták őket.
A XVII. század elején építette Japán az első "kékvízi" (óceánképes) hajóját, az első nyugati kapcsolatfelvétel után. 1614-ben Szendai földesura, Bakufu Tokugavával kötött egyezséget, melynek értelmében az megépíti a San Juan Bautista nevű, 500 tonnás hajót, azzal a céllal, hogy a hajó egy japán követséget szállítson az amerikai kontinensre, később pedig Európába. Ugyanebben az időben, Bakufu, ázsiai kereskedelmi céllal, körülbelül 350 "vörös vitorlás" hajót állított szolgálatába (néhány nyugati hajóépítési technológiát is felhasználva és felfegyverezve). Azonban Japán elzárkózási politikája megtiltotta óceánképes hajók építését.
A nyugati hajóépítési technológiák tanulmányozását újrakezdték az 1840-es években, és a nyugati hajóforgalom növekedésével arányosan fokozták, a kínai kereskedelem és a bálnavadászat fejlődése miatt. 1852-ben a sógun kormánya és Bakufu féltek egy idegen betöréstől, és megkezdték az első elzárkózás utáni, modern japán hajó, a Sóhei Maru építését.
1854-ben, az Egyesült Államok Haditengerészetének tisztje, Perry hajórajkapitány elérte, hogy Japánt megnyissák a nemzetközi kereskedelem előtt és engedményeket szerzett idegen cégeknek. Ettől kezdve a Tokugava sógun kormánya sürgette a nyugati hajózási technikák átvételét. 1855-ben Nagaszakiban egy tengerészképző iskolát is nyitottak. A tanulókat nyugati hajózástudományi iskolákba küldték tapasztalatot szerezni, hagyományt teremtve a jövendőbeli vezetők külföldi képzésének. A leghíresebbek Enomoto, Togo és később Jamamoto tengernagyok. Francia tengerészeti mérnököket hívtak az országba, hogy építsenek fel olyan haditengerészeti fegyvergyárakat, mint a jokoszukai vagy a nagaszaki.
A Tokugava-rendszer 1867-es végével a sógun haditengerészete nyolc nyugati mintájú, gőzhajtású hajóval rendelkezett, a flotta zászlóshajója a Kaijo Maru volt. Ezeket a császárpárti erők ellen használták fel a Bosin háborúban, Enomoto tengernagy parancsnoksága alatt. Más hajókat Thomas Blake Gover épített Aberdeenben (a Jo So Maru, a Ho So Maru, és a Kagosima).
[szerkesztés] Japán modernizációja
1868-tól a visszaállított császári hatalom, ő császári felsége Mucuhito, a Meidzsi-császár kezében volt, aki tovább folytatta a sógun kormányának iparosító és militarista politikáját. Meg akarta akadályozni, hogy az Amerikai Egyesült Államok és az európai nagyhatalmak elsöpörjék országa gazdasági önállóságát. A Meidzsi rendszerben Japán felépítette új haditengerészetét, nagyban a Brit Királyi Haditengerészet mintájára, és főleg a brit és francia szellemi kapacitás hozta létre. A hajók nagy részét is angol és francia hajógyárakban építették. 1869-ben, Japán megrendelést adott első modern páncélos hajójára. A Kotecu mindössze tíz évvel a La Gloire francia hadihajó után.
Japán folytatta a haditengerészet korszerűsítését és fejlesztését. Kína hasonlóan idegen segítséggel fejlesztette flottáját. 1886-ban, Emile Bertin, a Francia Haditengerészet mérnökét Japánba hívták, hogy megerősítse a flottát, és levezényelje a kurei és szaszebói arzenálok építését. Az 1894-95-ös kínai-japán háború, hivatalosan 1984. augusztus 1-jén kezdődött, de néhány tengeri incidens korábban is történt. A japán hajóhad letarolta Qing északi flottáját, a Jalu folyó torkolatánál, a jalui csatában, szeptember 17-én, amikor a kínai flotta elvesztett tizenkettő hadihajójából nyolcat.
Más konfliktusokra készülődve, megkezdték a katonai erők növelését. Japán belefogott egy tízéves flottaépítési programba. Ez 109 hajó (összesen 200 000 tonna vízkiszorítás) szolgálatba állítását, és a személyi állomány 15 100-ról 40 800 főre növelését jelentette. Az új flotta:
- 6 csatahajó (mind brit építésű)
- 8 páncélos cirkáló (4 brit, 2 olasz, 1 német, 1 francia építésű)
- 8 cirkáló (5 japán, 2 brit, és 2 amerikai építésű)
- 24 romboló (16 brit, 8 japán építésű)
- 63 torpedónaszád (26 német, 10 brit, 17 francia, 10 japán építésű)
A Mikasa csatahajó korának és kategóriájának legfejlettebb hajója volt. A brit Vickers hajógyártól rendelték 1898-ban, 1902-től állt szolgálatban.
Az orosz-japán háborúban (1904-1905), a cusimai csatában, a Mikasa vezette az egyesített japán flottát a harcba, ami a "legdöntőbb tengeri csata" néven vonult be a történelembe. Az orosz flottát szinte teljesen megsemmisítették: 38 hajóból 21 elsüllyedt, 7-et zsákmányoltak, 6-ot lefegyvereztek, 6106 embert írtak veszteséglistára, míg a japánok három torpedónaszádot, és 116 embert veszítettek.
A konfliktus után japán nemzeti hajógyártó ipart és megfelelő tapasztalattal és képességekkel rendelkező szellemi kapacitást épített ki, így az utolsó külföldi megrendelésük - a Vickers Shipyardstól - a Kongo csatacirkáló volt, 1913-ban. 1920-ra Japáné lett a világ harmadik legnagyobb flottája, és élen jártak a fejlesztésekben, mint például:
- A Japán Haditengerészet használt először drótnélküli kommunikációs rendszert, a csuzimai csatában.
- Az 1909-ben vízrebocsátott Szacuma csatahajó volt a legnagyobb a világon (a vízkiszorítást nézve).
- Fegyverzet területén az elsők voltak a 14, 16 és 18,1 hüvelykes hajóágyúk használatában.
- 1922-ben vízre bocsátották a Hoso repülőgép-hordozót, a világ első célirányosan épített ilyen egységét.
[szerkesztés] A második világháborúban
A II. világháború előtti években a Japán Császári Haditengerészet főleg az Egyesült Államok elleni hadviselésre készült. A militarista terjeszkedés és a második kínai-japán háború 1937-es kitörése elidegenítette az Egyesült Államokat és az USA-ra egyre inkább Japán ellenségeként tekintettek.
[szerkesztés] Áttekintés
A Japán Császári Haditengerészet (továbbiakban: JCSHT) a háború előtt és alatt tekintélyes kihívásokkal nézett szembe, valószínűleg nehezebbekkel, mint bármelyik más haditengerészet.
Japán, akárcsak Nagy-Britannia, teljesen a külföldi erőforrásokra volt utalva, hogy elláthassa gazdaságát. Ezért a JCSHT-re hárult a nyersanyagforrások (főleg a délkelet-ázsiai olaj és más nyersanyagok) biztosítása és védelmezése. Ezek messze estek a Japán szigetcsoporttól és idegen országok területén voltak (Nagy-Britannia, Egyesült Államok, Hollandia). Hogy ezt a feladatukat elláthassák, nagy hadihajók építésébe vált szükségessé, amik nagy hatótávolságúak, és messze az anyaország kikötőitől is képesek működni.
Hogy a japán terjeszkedő politikát ki tudják szolgálni, a legnagyobb haditengerészetekkel kellett szembenézniük. (Az 1922-es Haditengerészeti Szerződésben a brit, amerikai és japán hajóhadak 5:5:3 arányú korlátozását fogadták el.) Szóval, számbeli hátrányban voltak a két legerősebb tengeri hatalommal szemben, és az ipari háttér is szerényebb volt (főleg az Egyesült Államokkal szemben). Ezért a kisebb, de jobb flotta fenntartása volt szükséges (kevesebb, de gyorsabb, erősebb hajó), agresszív harcászati eljárások (elsöpörni az ellenséget, a múltbéli konfliktusok receptje szerint). Azért, hogy a túlerőben lévő amerikai haditengerészettel sikerrel tudják felvenni a harcot, a JCSHT sok erőforrást mozgósított annak érdekében, hogy hajói, repülőgépei és fegyverzetük a jobbak legyenek, mint minden más haditengerészet. Ennek tudható be, hogy a II. világháború kezdetén a Japán Haditengerészet a világ legkifinomultabbja volt. Az agresszív harceljárások, és az offenzív műveletek gyors sikerei miatt a védelmi jellegű mozgások fejlesztésével nem foglalkoztak elég mélyrehatóan, így nem tudták kellő erővel oltalmazni a hosszú hajózási útvonalaikat ellenséges tengeralattjárók ellen. Nem voltak tengeralattjáró-elhárító kísérőhajóik, és kísérő repülőgép-hordozóik.
A háború előtti években két nézet versengett: milyen hajók legyenek a flotta fő egységei? Az egyik nézet szerint a hatalmas csatahajók képesek győzelmet aratni az amerikaiak felett, míg mások a repülőgép-hordozók köré szervezték volna a flottát. Mindkét változathoz megvoltak a szükséges technológiák, mindkét hajótípus kivitelezhető volt. Egyik elképzelés sem érvényesült, mindkét hajótípusból volt a flottának, de nem volt elsöprő ereje az amerikai vetélytárshoz viszonyítva. A japán hajók gyengesége annak a tendenciának a következménye, hogy a washingtoni szerződés korlátozásai miatt a hajókba több fegyverzetet és erősebb motorokat építettek amik stabilitási és strukturális problémákhoz vezettek.
Annak ellenére, hogy az ellenségeskedések kezdetén Japán előnye megkérdőjelezhetetlen volt, az amerikaiaknak sikerült megszerezniük a műszaki és számbeli fölényt, köszönhetően jóval nagyobb hadigazdaságuk termelékenységnek, és folyamatos mérnöki kutatásnak és fejlesztéseknek. A JCSHT idegenkedése a totális búvárhajó-háborútól (kereskedelmi hajók és segédhajók elleni összehangolt támadások - lásd Rudeltaktik), valamint kommunikációs csatornáik elégtelen védelme egyaránt hozzájárult vereségükhöz.
A háború utolsó szakaszában, a JCSHT az elkeseredett kamikáze (öngyilkos) akciókhoz nyúlt mint utolsó lehetőség.
[szerkesztés] Csatahajók
A JCSHT továbbra is tekintélyes presztízst tulajdonított a csatahajóknak. Ezt jól példázza a történelem legnagyobb és legerősebb ilyen hajóinak, a Jamato-osztálynak (Jamato és Muszasi hadihajók) megépítése és 1941-es szolgálatba állítása.
[szerkesztés] Repülőgép-hordozók
A Japán Császári Haditengerészet korán felismerte a repülőgép-hordozó hajókban rejlő óriási lehetőségeket. Ezért a csendes-óceáni háborút tíz hordozóval kezdte, ezek voltak a kor legnagyobb és legjobb hordozói. Amerikának csak hat volt (ebből három a Csendes-óceánon), Nagy-Britanniának csak három (ebből egy az Indiai-óceánon). A japán hordozók, mint a Sokaku és a Zuikaku az amerikai Saratoga és Yorktown valamint a brit Ark Royal testvérhajóinál is nagyobb teljesítményűek és jobb képességűek voltak, az amerikai Essex-osztályú hajóegységek megjelenéséig.
A midwayi csatát követően, ahol négy hordozó veszett oda, mely kárt a JCSHT nem tudta többé kiheverni, nem volt már elég nagy repülőgép-hordozó. Ez a helyzet az ambiciózus tervhez vezetett, hogy kereskedelmi és más hadihajókat alakítottak át kisméretű, kísérő hordozókká (pl.: Hiyo és Sinano).
[szerkesztés] Fedélzeti légierő
A Japán Császári Haditengerészet a háborút egy erős tengerészeti légierővel kezdte, aminek alapjául a korszak legjobb haditengerészeti vadászrepülőgépe szolgált, a Mitsubishi A6 Zero. A japán pilóták a háború elején magas harcértéket képviseltek, jól képzettek és harcedzettek voltak. A haditengerészetnek voltak harcászati bombázórepülő erői is Mitsubishi G3M és G4M gépekkel felszerelve. A nevükhöz fűződik a Prince of Wales és a Repulse hadihajó elsüllyesztése. A történelemben először fordult elő, hogy hadihajókat repülőgépek süllyesszenek el.
Ahogy a háború folytatódott, a szövetségesek gyorsan megtalálták a japán gépek gyengéit. A japánok nagy hatótávolságúra építették a repülőgépeiket, így gyengén páncélozottak voltak. Az elégtelenül védett pilótafülkébe behatoló lövedékek azonnal a pilóta (akár súlyos) sebesülését vagy halálát okozhatták. Ezért az amerikaiak könnyen kialakíthattak olyan technikákat, amivel könnyen le tudták szedni ezeket a gépeket. A Leyte-öbölben elvesztett csata után öngyilkos kamikáze akciókra használták a repülőgépeiket.
[szerkesztés] Tengeralattjárók
A Japán Császári Haditengerészeté volt a II. világháború legvegyesebb búvárhajó flottája, az ember vezette torpedóktól (Kaiten), a törpe tengeralattjárókon (Ko-hjoteki, Kairju), a közepes hatótávolságú tengeralattjárókon, a célirányosan tervezett ellátó hajókon át a nagy hatótávú hajókig. Az Szentoku I-200 típusúak voltak a leggyorsabb hajók a II. világháború idején, míg mások az Szentoku I-400-asok amelyek több bombázó repülőgépet is tudtak szállítani. Háború legjobb minőségű torpedóit használták, például az oxigén-meghajtású "Hosszú Lándzsát".
Fejlettségük ellenére a japán tengeralattjárók elég sikertelenek voltak a harcban. Általában támadó jellegű feladatokat kaptak, olyan hadihajók ellen vetették be őket, amelyek jól védettek voltak, gyorsak és könnyen manővereztek. 1942-ben a JCSHT tengeralattjáróinak sikerült a tenger fenekére küldeni két amerikai repülőgép-hordozót, egy cirkálót, pár rombolót és más hadihajót, illetve megrongáltak néhány másikat. Ezeket az eredményeket nem tudták tartani, mert a szövetséges tengeralattjáró elhárítása hatékonyabb és szervezettebb lett. Később a hajók inkább az elfoglalt szigetek helyőrségeit ellátó szállítmányokkal vettek részt a háborúban, mint valódi harcokban. A háború alatt a japánok 1 millió tonnás (184 hajó) hajótérveszteséget okoztak az ellenséges országok kereskedelmi tengerészeteinek. Összehasonlításul Nagy-Britanniával: 1,5 millió BRT (493 hajó), az Egyesült Államokkal: 4,65 millió BRT (1079 hajó), és Németországgal: 14,3 millió BRT (2840 hajó).
[szerkesztés] Önvédelmi Erők
Japán megadása után a teljes, megmaradt császári haderőt feloszlatták. Az 1947-es alkotmány értelmében Japán lemondott a háborúról és a katonai erőkről, mint egy nemzet jogáról, így nem állítottak fel új haditengerészetet.
Japán mai tengeri erői a Japán Önvédelmi Erők kötelékébe tartoznak mint Japán Tengerészeti Önvédelmi Erő.
Based on work by Equand,