Az 1956-os forradalom nemzetközi visszhangja

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A magyar forradalom hírére a nyugati országok számos városában szovjetellenes jelszavakkal vonultak ki a diákok az utcákra és a szovjet követségek elé. A római pápa a világ katolikusait imára szólította a felkelés győzelméért. Számos országból érkezett vér, gyógyszer és élelmiszer a Magyar Vöröskereszt számára. A magyar forradalom melletti legnagyobb rokonszenvtüntetések és a legnagyobb segélykampány Lengyelországban volt. A keleti blokk többi országának keményvonalas vezetése megpróbálta csírájában elfojtani a magyarországihoz hasonló felkelést. Ennek ellenére Romániában komoly megmozdulásokra került sor.

Tartalomjegyzék

1 Nemzetközi reakciók a forradalom alatt
2 A forradalom leverésének nemzetközi következményei
3 Hivatkozások

[szerkesztés] Nemzetközi reakciók a forradalom alatt

[szerkesztés] A nyugati országok reakciója

Az Amerikai Egyesült Államok finanszírozásával működtetett Szabad Európa Rádió a forradalom alatt folyamatosan kitartásra biztatta a fegyveres felkelőket és a Nyugat várható katonai segítségéről beszélt. A rádiócsatorna a magyarországi közvélemény egyik fő információs forrása volt ezekben a napokban. Eisenhower amerikai elnök október 31-i elnökválasztási televíziós és rádióbeszédében a magyar nép iránti csodálatának adott hangot. Ugyanebben a beszédben azonban azt is kijelentette, hogy az Egyesült Államok az új magyar vezetést nem tekinti potenciális szövetségesének és nem fog katonai segítséget nyújtani a magyaroknak.^[1] Ezzel Moszkva gyakorlatilag megkapta a jóváhagyást az invázióra.

[szerkesztés] Lengyelországi visszhang

A varsói tüntetés helyszíne

Varsóban október 24-én többszázezres nagygyűlésre került sor a Tudomány és Kultúra Palotája előtti téren, ami az 1956. októberi lengyelországi tüntetéssorozat igazi csúcspontját és egyben lezárását is jelentette. A tüntetésen megszólalt Gomulka is, aki a magyarországi felkelést üdvözölte, majd beszédét a következő kéréssel zárta: „Elég a gyűlésezésből, lássunk hozzá a mindennapi munkához!” Néhány egyetemista csoport magyar zászlóval vonult fel, majd a tüntetők egy része a Magyar Nagykövetség előtt tartott rokonszenvtüntetést. A lengyel napilapok vezércikkekben tettek hitet a magyar felkelés mellett, nagy terjedelemben és objektíven számoltak be az eseményekről, ami a Budapestre küldött több mint tíz lengyel tudósító tevékenységének volt köszönhető. Gomulka és az új lengyel reformista pártvezetés is szövetségest látott Nagy Imre kormányában. Október 28-án a Lengyel Munkáspárt (LEMP) üzenetet intézett a magyar nemzethez, amit október 29-én az összes lengyel és magyar napilap közölt. Az üzenetben üdvözölték a magyar nemzeti kormány programját, a demokratikus reformokat, a munkástanácsok megalakítását és a szovjet csapatok Magyarországról való kivonását. (Amely utóbbit Gomulka Lengyelország számára nem tartott lehetségesnek.) A LEMP október 28-i üzenete mintegy „felhatalmazta” a lengyel társadalmat a magyarok melletti szolidaritási mozgalomra, ami egyben levezető csatornaként is szolgált az októberi tüntetéssorozat által kiváltott érzelmeknek. Miután 28-án reggel a Lengyel Rádió közzétette a Magyar Vöröskereszt segítségkérését, Lengyelország-szerte tömegesen adtak vért az emberek, és az egész országra kiterjedő pénz-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtés indult meg. A szakszervezetektől, üzemi kollektívák és utcai gyűjtésekből többmillió zlotyt utaltak át a Lengyel Vöröskeresztnek. November 3-ig 15 repülőgép, 42 teherautó és 104 vasúti kocsi szállította folyamatosan a lengyel segélyszállítmányokat Budapestre. Az összegyűlt lengyel vér- és segélyszállítmányok a legnagyobb mértékű külföldi segítséget jelentették a magyar forradalom napjaiban. Varsóban és az ország más városaiban az épületeken, közterületeken magyar zászló lengett, a varsói egyetemisták pedig díszőrséget álltak a Magyar Kulturális Intézet előtt. A lengyelek a magyarországi felkelésben igazi antisztálinista forradalmat láttak, amely a lengyel októberi tüntetésekéihez hasonló célkitűzéseket fogalmazott meg, csakhogy Magyarországon a régi vezetés szűklátókörűsége és a hatalomhoz való görcsös ragaszkodása vérfürdőt eredményezett, míg Lengyelországban Gomulka és a reformszárnya békés úton át tudta venni az ország irányítását. A lengyel népet megmozgatta a hagyományos magyar–lengyel barátság eszméje, az erős szovjetellenesség, és az az érzés, hogy Lengyelország szerencsésen elkerülte azt a tragédiát, ami Magyarországot érte.^[2]

[szerkesztés] Romániai események

A Román Munkáspárt a romániai médiában már október 24-től teljes hírzárlatot vezetett be a magyarországi események kapcsán, hogy a forradalmi eszmék terjedését megakadályozza, megszigorították a határellenőrzést és csapatössszevonásokat hajtottak végre a magyar határon. Október 30-án azonban a temesvári román egyetemisták mintegy 2500 diák részvételével nagygyűlést tartottak a temesvári Műegyetemen (Politechnica) a diákság problémáiról. A diákok szolidaritásukat fejezték ki a magyar forradalommal, majd a Teodor Stanca által összeállított 12 pontos memorandumukban megfogalmazzák a követeléseiket is: a szovjet csapatok kivonását Romániából, Sztálin személyi kultuszának fölszámolását, a parasztságot sújtó beszolgáltatások eltörlését, egyetemi autonómiát. A diákok a budapestihez hasonló tüntetést és forradalmat akartak kirobbantani a városban. A vállalkozást fő szervezői Teodor Stanca mellett többek között Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Friedrich Barth, Nagy László és Heinrich Drobny volt. A hadsereg és a Securitate azonban körbefogták az épületet, majd letartóztatták a résztvevők nagy részét. Október 31-én a letartóztatott diáktársaik kiszabadításának követelésével több mint 1000 egyetemi hallgató tüntetni kezdett, majd Temesvár központjába vonult. A hadsereg és a Securitate bekerítették a tüntetőket, majd valamennyiüket gyűjtőtáborba zárták.

A kolozsvári Bolyai Egyetem

A romániai magyarság a magyar rádióból folyamatosan nyomon követte az eseményeket. November 1-jén, halottak napján a kolozsvári magyar Bolyai Egyetem hallgatói a Házsongárdi Temetőben a magyar irodalom és szellemi élet nagyjainak sírját megkoszorúzták, néhány megemlékező beszédet mondtak, egy diák elszavalta Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versét, majd elénekelték a Himnuszt. A magyar forradalommal való együttérzés jeleként nagyon sok egyetemi hallgató a kabáthajtókára nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki. A Securitate emberei közben mindenkit lefényképeztek.^[3]

Bukarestben a román egyetemisták november 4-én tüntetést szerveztek a szovjet nagykövetség elé, de a tervet nem tudták megvalósítani, mert a fő szervezőket (Alexandru Ivasiuc, Mihai Sărdaru, Marcel Petrişor, Mihai Mîrţu, Mihai Grama, I. D. Sârbu, Demostene Andronescu) letartóztatták és életfogytiglani vagy 25 évi szabadságvesztésre ítélték. A börtönbüntetéseken túlmenően számos hallgatót kizártak az egyetemről.^[4]

[szerkesztés] A haladó szovjet értelmiség reagálása

A szovjet értelmiség csoportjai és a diákság körében a magyar forradalom melletti jelentős demonstrációkra került sor. A Sztálin halála óta kibontakozó értelmiségi mozgalom, amelynek egyik fő képviselője a Jevtusenko-kör volt, a magyar és lengyel reformokhoz hasonló átalakulást szeretett volna. Az egyetemi hallgatók követelték az állandó tájékoztatást a magyarországi eseményekről és oroszra fordították a magyar híranyagokat.

[szerkesztés] A forradalom leverésének nemzetközi következményei

[szerkesztés] A keleti blokk országai

Leverése után a magyar forradalmat egyöntetűen reakciós, fasiszta ellenforadalomként bélyegezte meg a keleti blokk valamennyi országának politikai vezetése, ez alól csak a lengyel vezetés volt kivétel. A magyar forradalom leverése a blokk többi országában és magában a Szovjetunióban is egy megszorítási és terrorhullám kezdetét jelentette. A Szovjetunióban a szimpátiájukat kifejezők ellen brutális kizárási és letartóztatási hullám következett.^[5]

Romániában a megtorlás még súlyosabb volt, mint Magyarországon. Először csak a temesvári diáktüntetések szervezőit büntették meg, 1956. november 16-án 30 román egyetemistát ítéltek 3-8 évig terjedő börtönbüntetésre. A romániai magyar értelmiségiek tömeges letartóztatása 1958 áprilisában vette kezdetét. Fél éven át koncepciós perek sorozatát folytatták le. A magyarországi forradalommal való szimpatizálás vádjával többezer magyar személyt, főleg értelmiségieket, papokat és diákokat börtönbe zártak és megkínoztak, köztük sok kiskorú gimnazistát, fiúkat és lányokat is. Többszáz embert kivégeztek, mintegy hatvanan a kínzásokba haltak bele, mások a Duna-deltai munkatáborokban vesztették életüket. A megtorlást az önálló magyar oktatási rendszer felszámolására is felhasználták. 1959 februárjában a Bolyai Tudományegyetemet beolvasztották a kolozsvári román egyetembe, és számos magyar középfokú intézményt is megszüntettek. A 1956-os forradalom romániai megtorlása valósággal lefejezte a kisebbségi magyar értelmiségi réteget.^[6]

A keleti blokkban lezajló terrorhullám alól egyedül Lengyelország volt kivétel. A forradalom leverésének hírére november 5-én a lengyel nagyvárosokban sokezer fős néma tiltakozó demonstrációt és gyászfelvonulásokat tartottak. A következő hónapokban Gomułka igyekezett konszolidálni a mérsékelt reformokra épülő és a nép bizalmát élvező hatalmát. A magyar forradalom melletti hatalmas társadalmi rokonszenvet a magyar tragédia lengyelországi bekövetkezésének lehetőségére hivatkozva sikerült korlátok közé szorítania. 1956 novembere után belpolitikailag igyekezett elkerülni minden olyan lépést, amely a lecsillapodott kedélyeket újra felizgathatta volna. A lengyel vezetés később sem erőltette a „magyarországi ellenforradalom” koncepcióját (a kádári Magyarország későbbi erre vonatkozó megkereséseit is mindig elutasították), a továbbiakban inkább hallgattak az eseményekről. A lengyel pártnak a média számára kiadott irányelve szerint Lengyelország „államérdekből” nem engedheti meg magának, hogy bizonyos kényes kérdésekben szembehelyezkedjen a Szovjetunióval, így a magyar kérdésben hallgatást kértek, a nem engedelmeskedő újságírókat és rádiósokat pedig elbocsájtották állásukból.^[7]

Lásd még: Az 1956-os forradalom és Románia

[szerkesztés] ENSZ-határozat

Dag Hammarskjöld, ENSZ-főtitkár, a magyar ügyet vizsgáló bizottság létrehozója

1957 januárjában Dag Hammarskjöld, ENSZ-főtitkár speciális bizottságot állított fel a magyarországi események kivizsgálására Ausztrália, Srí Lanka, Dánia, Tunézia és Uruguay részvételével. A bizottság 111 menekültet hallgatott meg, köztük a Nagy Imre kormány több miniszterét és katonai vezetőjét is, valamint az események legkülönfélébb pártállású és foglalkozású résztvevőit. Számtalan dokumentumot, újságot, rádiófelvételt, fényképet, filmanyagot vizsgáltak át, valamint 200 szemtanú írott beszámolóit.^[8] Magyarország nem engedte be területére az ENSZ-bizottság tagjait, a szovjet kormány pedig még az írásos információkérésekre sem válaszolt.^[9] Az elkészült 268 oldalas jelentést 1957 júniusában tárták az ENSZ közgyűlése elé. (A magyar üggyel foglalkozó ENSZ-különbizottság jelentése, 1957, PDF) A dokumentum a vizsgálatok eredményeként a magyar nép emberi jogainak a Kádár-kormány és a Szovjetunió részéről való súlyos megsértését állapította meg.^[10] Az ENSZ közgyűlése 1958. december 12-én közös nyilatkozatot fogadott el, amelyben elítéli a magyar nép elnyomását és a szovjet katonai megszállást, más érdemi lépés azonban nem történt.

[szerkesztés] A forradalom világpolitikai hatásai

A magyar forradalom leverésének hatására a következő évtizedekben a két nagy katonai tömb (a Nyugat és a keleti blokk) kialakult határvonala még inkább megkérdőjelezhetetlen valósággá vált, és a hidegháborús propaganda ellenére egyik félnek sem állt igazi érdekében ezen a helyzeten változtatni. 1968-ban a prágai tavasz eseményei során Alexander Dubček, csehszlovák miniszterelnök a magyarországi forradalom tanulságára hivatkozott, amikor országa polgárait óva intette attól, hogy ellenálljanak a szovjet megszállóknak. A magyar forradalom és leverése ugyanakkor a Szovjetunió óriási erkölcsi hitelvesztését és a kommunista ideológia befolyásának visszafordíthatatlan meggyengülését is eredményezte az egész világon, ami végső soron a Szovjetunió és az egész keleti blokk válságát és bukását okozta.