Aulosz
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Az aulosz , aulos (görögül: αὐλός) vagy tibia (latinul) a legfontosabb ógörög fúvós hangszer az i. e. 7. századból. A régészeti leletek alapján az aulosz dupla náddal megszólaltatott, oboa szerű kettőssíp volt, de egyszerűbb, egysípos klarinét szerű variációja is létezett, szabálytalan nád-rezgővel. A két különálló, általában 8-10 mm-es, egyforma henger formájú síp nádból, fából vagy elefántcsontból készült. A két sípon 4-16 lyuk volt és a szárak V-alakban ágaztak ki egy összekötő részből. A hangszer fúvókájában egyszerű rezgőcsap adta az éles, vibráló hangot. A dupla cső alkalmazása néha csupán hangerősítőként funkcionált, de a többszólamú játékot is segítette. Az auloszjátékosok gyakorta viseltek bőrszíjat, amelyet a szájuk fölé helyeztek és a tarkójukon kötöttek meg. A szíj használata megkönnyítette a hangszeres játékot, másrészt takarta a fúvás miatt eltorzult arcvonásokat. Az auloszt öt különböző méretben, így öt különböző hangfekvésben készítették. Az öt hangszer teljes hangterjedelme három oktáv volt. A hangszer nevét több más, de hasonló tipusú fúvós hangszer elnevezésében megtaláljuk: a nád nélküli síp elnevezése monaulos (μόναυλος, előtagja μόνος "egyetlen"),[1] vagy a vízszintesen – mint a mai fuvolát – tartott síp neve a plagiaulos (πλαγίαυλος, előtagja πλᾰγιος "oldalirányú") volt.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A vigalom hangszere
Az ókori Görögországban az arisztokrácia hangszere a lant. Az auloszjátékosok leginkánbb hivatásos zenészek voltak, nők és férfiak egyaránt, akik a szolgálók soraiból emelkedtek ki.
Az aulosz az ókori görögség mulatozásainak kedvelt kísérőhangszere volt. Trillázó hangzása tökéletesen illeszkedett az áldozatok, lakomák, színházi előadások, táncmulatságok hangulatához. Platón írásai (például Az állam (Respublika) című műve) híven ábrázolják, hogy az aulosz muzsika a dionüszoszi és korübanteszi eksztatikus kultuszok szerves részét alkották.
[szerkesztés] Az aulosjáték mestere: Marszüasz
A mitológia szerint a leghíresebb és legkiválóbb aulosz művész Marszüasz volt. Marszüasz megtalálta Pallasz Athéné fuvoláját/auloszát, amit az istennő mérgében eldobott, mikor észrevette, hogy játék közben mennyire elcsúnyul az arca. A szatírt megbabonázta a hangszer gyönyörű, trillázó hangja és addig-addig gyakorolt, míg a hangszeres játék minden apró fortélyát kitanulta. Egy alkalommal elbizakodottságában zenei versenyre hívta Apollónt – vesztett és kudarcáért, illteve vakmerőségért drága árat fizetett.
Marszüasz meséje gyakori példázata az embrei „önhittség”nek – egy halandó csalfa vágya, hogy legyőzheti az isteneket. A büntetés kegyetlensége, brutalitása alkalmazkodik az ókori vallásosságához. A történet, a két hangszer - a lant és az aulosz - versenyén keresztül mutatja a szabadok és elnyomottak, az arisztokrácia és a szegények ellentétét. Átvitt értelemben pedig, mint Apollón – a Valóság és Dionüszosz – az Őrület küzdelme szimbolizálja az ember énjének vívódását a magasztos értékek és a mámoros örömök között. (Megjegyzendő, hogy a fennt vázolt Apollón-Dionüszosz ellentét leginkább Athénra volt jellemző. Sem Thébában sem Spártában nem találkozunk a két isten ilyen tipusú ellentétével.)
Based on work by