Vallásbölcselet (könyv)

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Vallásbölcselet. A vallás valósága címet viselő munka hét fejezetre oszlik. Az Első fejezet – A vallás felfedezése – azt a vallásfogalmat kívánja sokoldalúan kifejteni, amely e munka középpontjában áll. Ennek érdekében részletesen taglalja a religio kifejezés hagyományos és kortárs jelentését. A több oldalról megvilágított jelentéskör alapján fokozatosan vezeti be a vallás kifejezést, amelynek tartalma, felépítése, rétegei és ezek összefüggése képezik a fejezet voltaképpeni tárgyát. A fejtegetések célja a vallás fogalmának felmutatása és tartalmi kitöltése, amely alapjául szolgálhat egy olyan gondolkodásnak, amely a vallásról szól.

A Második fejezet – A filozófia két útja – a vallásbölcselet kifejezés második tagját, a bölcseletet kívánja bevezetni. Ennek érdekében áttekinti a filozófia hagyományos koncepcióit, majd rámutat két, egymástól alapvetően eltérő filozófiafogalomra: a közlő és a kereső filozófiára. A történeti elemzések során ez a két fogalom áll a vizsgálat középpontjában; világossá válik, hogy a nyugati filozófiai gondolkodás története során a közlő filozófia fogalma, amely a filozófia klasszikus koncepciójában meghatározó volt, fokozatosan visszaszorult a kereső filozófia fogalmával szemben, majd a nyugati gondolkodás újkori kezdetitől jószerivel már egyáltalán nem jut szóhoz. A közlő filozófia fogalmában mégis a filozófia eredeti valósága fejeződik ki, amely már klasszikus formájában is tartalmazza a filozófia történetiségét. A nyugati filozófiai gondolkodás kibontakozása a filozófia eredeti fogalmában rejlő történetiség reális megvalósulásának tekinthető.

A Harmadik fejezet – A bölcselet fogalma – a közlő filozófia fogalmára épített bölcseletfogalmat mutatja be. A bölcselet ekképpen különbözik a filozófia kereső fogalmától, de nem esik egybe a közlő filozófiával sem. A bölcselet, a fejezet állítása szerint, olyan közlő jellegű filozófia, amely egy nálánál magasabb gondolkodás vonatkozásában mégis kereső marad; s ez a magasabb szint a vallásbölcselet. A bölcselet önmagában vett valóságát a fejezet a tárgy és a módszer részletes kifejtésével mutatja meg; különbséget tesz a bölcselet élő- és eszmevilága között, majd meghatározza az alapvető bölcseleti elvek körét. E kör valamennyi kiemelkedő pontján rámutat arra, ami a bölcseletből hiányzik és csak a vallásbölcselet által adató meg.

A Negyedik fejezet – A vallásbölcselet egysége és tagolása – a munka középponti fejezete, amely terjedelmében a leghosszabb és tartalmában a leginkább szerteágazó. Célja az, hogy a vallásbölcseletnek az előző fejezetekben fokozatosan előkészített fogalmát részletesen bemutassa. Evégett, immár a vallásbölcselet magasabb szempontjából, kifejti a bölcselet és a vallásbölcselet különbségét, majd részletezi a vallásbölcselet felépítését. A formális vallásbölcseletben a vallásbölcseleti gondolkodás formáinak tipológiáját tekinthetjük át; a materiális vallásbölcseletben a vallásbölcseleti tapasztalat körét. Ezek alapján kerül sor a vallásbölcselet egységes fogalmának elhatárolására és tartalmi kifejtésére. Ez a valós vallásbölcselet három módon jut szóhoz, amely módok egymásra épülnek és egymással belátható kapcsolatban állnak.

Az Ötödik fejezet – A hasonlat dimenziói – a vallásbölcselet ismertetésének kérdésével foglalkozik. Ez a módszertani kérdés részletes tárgyalást igényel, amelynek végeredménye az, hogy a vallásbölcseleti ismertetés voltaképpen hasonlatjellegű. Ahhoz, hogy a hasonlat kifejezés megfelelő vallásbölcseleti jelentést kapjon, szükséges részletes tárgyalása; egymással rokon kifejezésektől való elkülönítése; és végül a hasonlat három fő területének – a fény-, a végtelen- és a világhasonlatnak – a bemutatása. A fejezet végkövetkeztetése antropológiai: a voltaképpeni hasonlat maga a vallásbölcseletileg vett ember.

A Hatodik fejezet – A tévedés autonómiája – az Ötödik fejezet legsúlyosabb kérdését fejti ki, azt, hogy miképpen lehetséges az igazság és a tévedés különbsége a vallásbölcselet ismertetésében. A válasz a tévedés autonómiájának fogalmára épül. A fejezet a tévedést mint akarati tettet fogja fel; ennek érdekében megkülönböztet egymástól akarati funkciókat, és megállapítja a tévedésnek mint akaratiságnak a pontos jelentését. Vallásbölcseleti értelemben a tévedés vallási tévedést jelent, ezért a tévedés célja voltaképpen a vallás pozitív tagadásának, vagyis a téves vallásnak a létrehozása, amelyet a fejezet szóhasználata álvallásként nevez meg. A fejezet legnagyobb része az álvallás különböző formáival foglalkozik, és külön elemzi a vallás és az álvallás ellentétét, amely a tévedés akaratának megfelelően a vallás megdöntéséhez vezet. A vallás megdöntését a tévedés sajátos fokozatai érik el, amelyek részben álvallási formák, részben álvallási tartalmak.

A Hetedik fejezet – Tűnődés és igazság – azt a kérdést állítja előtérbe, hogy a vallásbölcselet szempontjából autonómként elemzett tévedés milyen átfogó, a tévedést nemcsak lehetővé tevő, hanem azt meghaladni képes formában áll fenn. A fejezet ennek érdekében áttekinti a tévedés és az igazság összefüggésének a kérdését; majd rátér arra a módszertani újdonságra, amelyet a tévedés radikalitása tett szükségessé. Az új módszer, amelynek megjelenését a vallásnak a tévedéssel való szembekerülése indokolja, a tűnődés kifejezés jelentésköréből fejthető ki sokoldalúan. Nemcsak a tűnődés egyes fogalmairól esik szó, hanem vallás és tűnődés kapcsolatáról is, amelynek raison d’ętre-je a fejezet meghatározása szerint a tévedés jóvátétele. A jóvátétel fogalmi meghatározásán túl sor kerül a jóvátétel módszerének a kérdésére is, vagyis arra a módra, amelyen a vallás képes jóvátenni a tévedés által okozott kárt. A jóvátétel tárgya e fejezet szerint az igazság, amelynek fogalmait áttekintve válik lehetővé a vallásbölcseleti igazságfogalom bevezetése. Ennek az igazságfogalomnak a legmagasabb szintje az igazság tétele, vagyis az igazság aktusa; közelebbről és a korábbi belátások alapján: az igazság tette, amely az igazságtevő személyétől származik. A fejezet és az egész munka záró részében kísérletet teszek az igazságtevő személyének és cselekvésének közelebbi bemutatására.

A vallás valósága a Hetedik fejezet fejtegetéseivel a vallásbölcseleti gondolkodás ezen általános körének végső lehetőségeit érinti. Ahogyan az utolsó paragrafusokban visszatérően szóba kerül, ez az általános vallásbölcselet bizonyos pontokon – saját helyzetének megfelelően – nem képes túllépni. Meg kell elégednie azzal, hogy a vallásbölcseleti igazság teljes körére vonatkozóan e pontokon csupán jelzéseket tegyen. Ekképpen mégis lehetővé válik, hogy ez a vallásbölcselet további, a vallásbölcselet alkalmazásának körében kifejthető megfontolások alapjául szolgáljon.

Néhány megjegyzés szükségesnek látszik a tartalmi vázlat arkhitektonikájára vonatkozóan. Reális kiindulópont a vallás historikus fogalmának taglalása. Ez a fogalombemutatás, amelyben sor kerül a relígió, a konfesszió és a vallás fogalomköreinek elkülönítésére, illetve kapcsolatuk megmutatására, elvezet a vallás átfogó fogalmának feltárásához. A feltárás mint filozófiai, bölcseleti és vallásbölcseleti tevékenység – történeti elemzések során keresztül –végső soron a vallásbölcseleti tevékenység taglalásába torkollik. Erre a szintre a filozófia kettős fogalmának, a bölcselet önálló fogalmának, és a bölcseleti restauráció vázlatának a bemutatásával jutunk el. A bölcseletet a vallásbölcselet vonatkozásában fogjuk fel, tehát abban az értelemben, hogy a bölcselet meghatározása szerint vallásbölcselethez vezet. A bölcseleti és a vallásbölcseleti elvek összefüggésének a bemutatása – részben a Harmadik, részben a Negyedik fejezetben – ezt a kapcsolatot ismerteti a legfontosabb vonatkozások szerint. A vallásbölcseleti elvek három köre – az egyetemes relígió, az egyetemes konfesszió és az egyetemes vallás körei – lehetővé teszi a vallásbölcselet formai és tartalmi áttekintését, amely kiegészül és beteljesül a harmadik körrel, a valós vallásbölcselet ismertetésével.

A valós vallásbölcselet ugyancsak hármas fölépítése fölveti azt a kérdést, hogy a valós vallásbölcselet milyen módon szólal meg. A választ az Ötödik fejezet adja meg, amely ezt a módot mint – vallásbölcseleti értelemben vett – hasonlatot tárja fel. A hasonlat kérdéskörének a bemutatása élesen veti föl az igazság és a tévedés viszonyának a kérdését, amellyel a Hatodik fejezet foglalkozik. Ebben a fejezetben mélyrehatóan megvizsgálhatjuk a tévedés önállóságának vagy autonómiájának a problémáját. Ez az autonómia késztet arra, hogy a vallásbölcselet egészének módszertani és tartalmi újragondolásával rögzítsük azokat a végső kereteket, amelyek között a vallásbölcselet egyáltalában kifejtésre kerül. A Hetedik fejezetben bemutatott módszer, a tűnődés, nemcsak módszertani átalakulással jár, hanem tartalmi újdonsággal is szolgál. Ez az újdonság a vallásbölcseleti igazságfogalom személyességének a megmutatása.

Mindebben nem változik meg a vallásbölcselet korábban kifejtett egységes fogalma, hanem csupán teljesebb ismertetése válik elvégezhetővé néhány aspektus, különösen a hasonlatiság és a tévedésautonómia vonatkozásában. A vallásbölcseleti igazságfogalom és az ehhez a fogalomhoz kapcsolódó vallásbölcseleti személyesség világosan harmonizál a munka egész korábbi menetével, amennyiben a gondolatmenetet a legfontosabb pontokon – így különösen a tévedés és az igazság összefüggésének, illetve a kilétként meghatározott személyességnek a körében – az Ötödik fejezetig kifejtett meglátásokat átfogóbban mutatja be. Mindent összevéve a vallásbölcselet olyan mozgásként jelenik meg előttünk, amely a maga módján a vallás valóságát ismerteti adott – történeti, kulturális, nyelvi és egyéb reális – feltételek mellett. Ez a valóság nem lehet más, mint egy bizonyos átalakulás, amely mindazonáltal mindvégig vallási és ennek megfelelően – a vallásbölcseleti ismertetés értelmében – valóságos marad. A vallásbölcseleti arkhitektonika ezt az átalakulást visszatérően hozzákapcsolja a platóni „bejárás” (diexódosz) kifejezéséhez, amely szerint

[szerkesztés] Különbségek és hasonlóságok

A Vallásbölcselet című könyv elszakad a fenomenológiai szóhasználattól, de ezzel csak követi azt az utat, amelyet a korábbi mű megkezdett; ez utóbbiban ugyanis a különböző tapasztalatelemzések már szabadon, a terminológiai jelleg kötöttségei nélkül járnak el. Másfelől a Zárójel... gyakran követi a Husserltől származó, görög terminusokra támaszkodó kifejezésalkotás hagyományát, pl. az anaballikus etika kifejezésében. E téren a Vallásbölcselet is hasonlóan jár el, de már nem kapcsolódik a husserli eljáráshoz.

Tartalmilag a második munka egyetemes-filozófiatörténeti, az első viszonylag szűk körű megalapozásra támaszkodhat. A második munka ugyanakkor a módszerében hivatkozik a fenomenológiára és történeti részeiben is kitér a „fenomenológia ívére” – egy olyan filozófiatörténeti koncepcióra, amely egy további munka tárgyát kell, hogy képezze. Jól látható, hogy az első munka prototeológiai törekvése végül is a vallás egyszerű kifejezésében kulminál a második munkában, hiszen a vallás az a hülé, az az eidosz és az a logosz, amely a Vallásbölcseletben – a vallásbölcseleti eljárás során – végeredményben önmagát tárja fel. Így tekintve a második munka nem más, mint a prototeológiai célkitűzés átfogó, komplex, az első kísérlettől néhány ponton eltérő megvalósítása.

A két munkában közös a (husserli fenomenológiából megtanult) magas szintű módszertani tudatosság. Az aposzintézis módszere azonban nem jelenik meg ekképpen a második munkában; ott a módszertan a vallásbölcseleti, amely a 7. fejezet konklúziója szerint a tűnődésfogalomban csúcsosodik ki. A tűnődés azonban megfelel annak az aszketikus gyakorlatnak, amely a Zárójel...ben az aposzintézist jellemzi. Az aposzintézis szűken fenomenológiai alapon áll; a tűnődésfogalom alapja a teória és a spekuláció egész nyugati hagyománya, noha ezektől lényeges pontokon eltér.

További lényeges rokonság a két munka között a triadikus ontológiai séma. Teljes kifejtését a Vallásbölcselet adja meg (36. §), ám már a Zárójel... is felismeri fontosságát pl. az aposzintézis gondolatában. A séma jellemzője az, hogy A, B és C nem lineáris sorozat, nem is tézis-antitézis-szintézis jellegű realizáció (mint Schellingnél, Hegelnél és követőiknél), hanem A és B végeredményben C koncentrikus kibontakozása, noha ennek felismerése az A-C sorozaton keresztül történik meg. B mindig A inherens továbbvitele, C pedig A és B különbségének az egysége. Ekképpen C egyszerre különbség és egység, vagyis hasadás áll fenn benne, aminek következtében egyfelől immanens A és B-ben, másfelől transzcendálja őket, végül pedig önmagában áll fenn; A és B végül is C pulzálása, lüktetése, élete. A séma burkoltan tehát négyesség, mivel C kétoldalú, kétdimenziójú. Ezt a felfogást találjuk a Vallásbölcselet mivolt-mibenlét-milét elemzéseiben, valamint a vallásnak mint a religió-konfesszió-vallás egységének a felfogásában. Az apotézis-szintézis-aposzintézis felfogása a második műben ugyanerre az ontológiai felismerésre épül. Jelentősége a valóság dinamikussága, amelynek széles körű következményei vannak az elméleti felfogás valamennyi területére nézve.

A szépirodalmi elemzések helyén a Vallásbölcseletben nagyszámú filozófia- és eszmetörténeti elemzést találunk. Ezek egy része csíraformában már az első munkában is megjelenik, mint például a végtelenfogalom története. Másfelől a második munka nem merül el oly mértékben a kortárs filozófia egyes ágaiban, mint a Zárójel... pl. Rahner vonatkozásában. Ugyanakkor Heidegger mindkét munkában jelentős szerepet játszik, noha a Vallásbölcselet hozzáállása egyszerre átfogóbb, mélyebb és polemikusabb.

A két munka különbsége adódik továbbá a terjedelmi különbségből is. Az első műben nem volt mód olyan széles körű tartalmi és formai elemzésekre, amelyek a Vallásbölcselet első kétharmadát kitöltik. Itt azonban pontosan az valósul meg, amelyet az első munka a teológiai életvilág feltárásának nevez. A Vallásbölcselet Negyedik fejezetének részletes elemzései egyrészt előre jelzettek a Zárójel... hülé-, eidosz-és logosz-elemzéseiben, másfelől ezeken az előbbi elemzések terjedelemben és elmélyültségükben messze túltesznek; s említendő itt a magyar nyelv bölcseleti lehetőségeinek azon feltárása, amelyre tudomásom szerint a második munkát megelőzően senki nem vállalkozott.

A két munka között sokkal több a tartalmi és formai hasonlóság, mint az eltérés. Mi több, az első munka akár a Vallásbölcselet bevezetéseként is kibocsátható lenne. Nem kétséges, hogy a prototeológia mint tudományos projektum ezen elnevezés alatt csak a publikált alapvonalakban valósult meg; létrejött azonban a vallásbölcselet, amely az eredeti elgondolást sokkal átfogóbban képes kibontakoztatni.