U–2

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

U-2 Dragon Lady
Lockheed U-2 Dragon Lady
Adatlap
Feladat	Nagy magasságú felderítőgép
Személyzet	egy
Méretek
Hossz	62 láb 9 col (R model)	19,1 méter
Szárnyátmérő	103 láb (R)	30,9 méter
Magasság	16 láb 1 col (R)	4,8 méter
Szárnyfelület	1 000 négyzetláb	92,9 m²
Súlyadatok
Üresen	14 990 font (R)	6 800 kg
Felszereléssel
Maximum felszállási súly	41 000 font (R)	18 600 kg
Hajtómű
Típusa	Egy Pratt & Whitney J75-P-13B vagy egy General Electric F-118-101
Tolóereje	17 000 font	76 kN
Teljesítmény
Maximum sebesség	510 csomó (R)	821 km/h
Bevetési távolság	3 500 mérföld (R)	5 633 km
Maximum repülési távolság
Maximum magasság	> 70 000 láb (R modellnél 90 000 láb)	> 21 212 m (R 27 432 m)
Emelkedési sebesség
Fegyverzet
Gépfegyverek	nincsenek
Bombák	none	nincsenek

Az U-2 egy pilóta vezette, együléses, nagy magasságon repülő felderítőgép, amelyet az amerikai légierő állított szolgálatba. A gép 21 000 méter (70 000 láb) magasról juttatja folyamatos módon, éjjel és nappal, időjárástól függetlenül hírszerzési adatokhoz az Egyesült Államok és szövetségesei haderőit. A gép kritikus fontosságú felderítést végezhet egy konfliktus minden egyes üteménél - például békeidőben, krízishelyzetben, háborúhoz nem vezető hadműveleteknél és háborús hadszíntéren. Az U-2 alapján készült ER-2-t (Earth Resources - 2) a NASA használja civil célú kutatásokhoz: a Föld erőforrásainak felderítésére, csillagászti megfigyelésekhez, légkörkémiai és -dinamikai kísérletekhez illetve oceanográfiai folyamatok nyomonkövetéséhez. Az U-2-t ezenkívül használják még elektronikus szenzorok kutatásához és fejlesztéséhez, műholdak kalibrálásához és műholdérzékelési adatok ellenőrzéséhez.

A Lockheed által kifejlesztett gép belső neve CL-282 Aquatone volt, de szüksége volt egy hivatalos katonai elnevezésre is. Nem lehetett B-vel kezdődő bombázó, illetve F-fel kezdődő vadászgép (fighter) sem, mivel felhasználási területe nem felelt meg ezek egyikének sem. Mindezek mellett a U-2 projekt nagyon titkos is volt és ezért a felderítő gépeknek fenntartott R kezdobetűt sem lehetett használni. Végül az amerkai légierő a gép tényleges küldetésére nem utaló általános munkagépként lajstromozta (U azaz utility). Mivel az U-1 és az U-3 elnevezések már foglaltak voltak, az új gép neve U-2 lett. A gép a "Dragon Lady", azaz Sárkányasszony becenevet kapta. A Lockheed vezető tervezőmérnöke, Kelly Johnson a szintén általa tervezett F–104 Starfighter törzsét vette alapul az új gép megtervezéséhez. Munkája kezdetén a Starfighter kisméretű pengeszárnyait hatalmas, vitorlázórepüloére emlékeztető szárnyra cserélte ki.

A nagy felületű szárnyakkal a U-2 is egyfajta motoros vitorlázórepülő lett. A géppel hihetlenül nehéz volt repülni, mivel nagyon nehezen lehetett vele leszállni. Az extrém magasság miatt a gépnek egy rendkívül keskeny sebességsávon belül kellett repülnie - egy általános küldetés több, mint 90 százaléka során a repülőnek egy mindössze 8 km/h-ás sebességsávon belül kellett maradnia. Ha túl gyorsan ment, akkor veszélyesen megközelítette a hangsebesség közeli, transszonikus tartományt, ahol a gép egyes részei már hangsebesség felett, míg mások alatta repültek. Az ekkor fellépő heves széllökések szétszakíthatták a gépet. Ha viszont a gép túl lassan ment, akkor a ritka levegőben felborult a szárnyak felett áramló levegő örvénylése, a gép átesett és helyrehozhatatlan dugóhúzóba zuhant, ahol szintén szétszakadhatott. A pilóták ezt a keskeny sebességtartományt csak "coffin corner"-nek, azaz koporsósaroknak hívták.

A nagy magasság miatt a pilótáknak gyakorlatilag űrhajós szkafanderbe kell öltözniük. A 21 000 méteres magasság alacsony légnyomásán az emberi testnedvek felforrnak és az oxigén hiánya miatt a hagyományos sugárhajtómuvek tolólángja kialszik. A földön felszállás előtt a szkafanderes pilótának különleges épületben kell tartózkodnia. Az épület és a repülőgép között a pilóta kis bőröndben hordozza magával a levegőztető berendezéshez szükséges oxigént.

Az U-2 fedélzetén sokféle szenzor található. A gép nagyon megbízhatónak bizonyult és magas sikeraránnyal végezte el küldetéseit. A gép egyszerre képes rádiós és fényképes hírszerzésre (SIGINT illetve PHOTOINT). A fényképes hírszerzés készülhet hagyományos filmre, elektro-optikai rendszerrel vagy radarral. A gép képes a látóhatáron belülre illetve a látóhatáron túlra is adatforgalmat bonyolítani.

A gép 1998-ban új hajtóművet kapott, a General Electric F-118-101-et, amely üzemanyagtakarékosabb, könnyebb és erősebb volt, mint a korábbi. A szenzorok terén eszközölt további fejlesztések növelték a gép hírszerzési képességeit, és a GPS rendszer beszerelésével egyenesen a fényképekre lehetett a fölrajzi koordinátákat helyezni.

Az U-2 projekt az 1950-es évek elején indult, amikor a CIA-nak égető szüksége volt a Szovjetuniót leíró pontos hírszerzési adatokra. A légierő számára kutatási tevékenységeket végző RAND Corporation, illetve több volt légierős tiszt ajánlására, a US Air Force egy olyan magasrepülő gépet keresett, amit nehezen lehetett észrevenni és lelőni. Mindehhez számos incidensre és háborús összecsapással fenyegető helyzetre volt szükség - a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején egyes források szerint több száz alkalommal sértették meg a Szovjetunió légterét amerikai gépek, amelyek hírszerzési céllal repültek oda. A hidegháború forróbb időszakában, 1950 és 1970 között több, mint kétszáz amerikai pilóta esett fogságba, miután a szovjet légtérben vadászgépek fogták el és lőtték le az általában bombázókból átalakított felderítőgépüket. A szovjet hadifogságba esett személyzetek közül több, mint ötven ember sorsáról a mai napig nem lehet semmit sem tudni

Miután a [koreai háború]ban megjelent MiG–15 az összes akkori amerikai vadászgépnél jobbnak bizonyult, és káprázatos hatékonysággal fogta el a Szovjetunió felé magasan repülő felderítőgépeket, a Pentagon szabad utat adott egy új, kifejezetten kémkedési céllal kifejlesztett repülő elkészítésére.

Bár az akkor még csak papíron, ötletformában létező gép kifejlesztésének lehetőségét elsőre nem is kapta meg a Lockheed Martin, Kelly Johnson, a cég fő tervezőmérnöke végül is kiharcolta, hogy cége gyakorlatilag költségvetési korlátok nélkül, de nagyon rövid határidővel kifejleszthesse az új gépet. Kelly Johnson vezette a Lockheed Martin később Skunk Works néven elhíresült, ultramodern repüléstechnikai megoldásokkal előálló kutatórészleget. Az U-2 először 1955. augusztusában szállt fel. A géphez a Kodak fejlesztette ki a különleges fényképezőgépet, amely adaptív lencsékkel rendelkezett - azaz képes volt a nagy magasságon megváltozott légnyomási és hőmérsékleti körülményeket kiküszöbölni, és pengeéles képet készíteni. A gép először 1956. júniusában repült a Szovjetunió fölé.

Az U-2 nem várt publicitást kapott 1960. május elsején, amikor is Francis Gary Powerst nem messze Szverdlovszktól (ma Jekatyerinburg) lelotte a szovjet légvédelem vadonatúj fejlesztésű SA-2 légvédelmi rakétája. (Powers önéletrajza szerint katapultálás után még egy másik ejtőernyőt is látott magasabban felette, amibol arra lehet következtetni, hogy a szovjetek több rakétát is lőttek ki rá és az egyik az őt üldözo repülők valamelyikét találta el.)

1962. október 4-én az amerikai légierő 4080. stratégiai felderítő századának egyik U-2 által Kuba felett készített fényképein kivehetővé vált, hogy a szovjetek középhatótávolságú, nukleáris töltettel felszerelt rakétákat telepítenek az országba. Kezdetét vette a kubai válság. Később Rudoplh Anderson hadnagy életét vesztette, amikor U-2-jét lelőtte a kubai légvédelem. Andersont poszthumusz kituntették, és a légierő első Air Force Cross kitűntetését ő kapta.

A Powers és Anderson repülőgépét lelőtt szovjet rakéták kifejlesztése megkövetelte, hogy egy olyan új gépet fejlesszenek ki, ami magasabban és gyorsabban repül, mint az U-2. Az A-11 (késobb A-12) Oxcart névre hallgató gépet a CIA és a US Air Force közösen üzemeltette - ez utóbbi SR–71 Blackbird néven. Bár az U-2 felett bizonyos szempontból eljárt az idő, nem minden küldetését váltja ki az SR-71. Az U-2-t a mai napig használják - az SR-71-et 1990-ben nyugdíjba küldték. Békeidőben az U-2 továbbra is értékes hírszerzési adatokat gyűjt, bár az amerikai haderők hírszerzési igényeinek nagy részét manapság már kémműholdak adják. Az első Corona műhold több fényképet készített a Szovjetunióról, mint az ország fölé repülő 24 U-2 küldetés összesen.

Az U-2 szolgáltatásait az amerikai katasztrófaelhárító ügynökség, a FEMA is igénybe vette egy pár katasztrófahelyzet esetén (árvíz, földrengés).

Az U-2 flotta kritikus jelentőségű hírszerzési adatokkal szolgált a Sivatagi Vihar és az Allied Force hadműveletek során.

Az eredeti repülőnél lényegesen nagyobb és többre képes az 1967-ben elkészült U-2R. A taktikai felderítést szolgáló TR-1A (Tactical Reconnaissance) 1981. augusztusában szállt fel először. Az európai hadszintérre szánt TR-1 szerkezetileg megegyezik az U-2R-rel. A brit királyi légierő, a Royal Air Force Alconbury-i bázisáról 1983. és 1991. között végzett taktikai felderítést az amerikai légierő 17. felderíto százada. Az utolsó U-2 és TR-1 gépeket 1989. novemberében szállították le az amerikai légierőnek. 1992-ben az összes U-2 (mind U-2R volt) és TR-1 gépet U-2R-ré egyesítették. A TR-1 kiképző (training) változatát, a TR-1B-t átnevezték TU-2R-ré. A korábbi U-2R variánsokat F-118-101-es hajtóművel szerelték fel, és ezek lettek az U-2S-ek (S mint Senior Year, azaz felsős, mint az iskolákban).

Az U-2-ek a kaliforniai Beale légibázison állomásozó 9. légfelderítési ezredhez tartoznak. A világon jelenleg három helyszínre vannak kihelyezve repülőgépeik. Az U-2 pilótáit a Beale légibázison képzik ki az U-2ST kétüléses oktatóváltozatán. A két civil felhasználású ER-2 a Dryden repüléskutatási központban állomásozik.

[szerkesztés] Általános információk

• Elsődleges küldetés: nagy magasságú felderítés
• Beszállító: Lockheed Aircraft Corp.
• Hadrendbe állítás: U-2: 1955. augusztus; U-2R: 1967; U-2S: 1994. október
• Gépszám: Aktív szolgálat: 35 (ebből 4 kétüléses kiképzőgép); tartalékos: 0; légi nemzetorség: 0

Lásd még: SR–71 Blackbird