Szung-dinasztia
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Az ország egyesítése
Az Öt dinasztia közül az utolsóban, Késői Csouban (ºóÖÜ Hou4 Zhou1) 960-ban a Csao Kuang-jin (ÕŐ¿ïØ• Zhao4 Kuang1yin4) nevű hadvezér vette át a hatalmat, aki országa nevét Szungra (ËÎ Song4) változtatta, s Szung Taj-cu néven uralkodott (ËÎÌ«×æ Song4 Tai4zu2; 960-976) Kajfeng (¿ª•â Kai1feng1) fővárossal. Uralmának megszilárdítása után módszeres hódításokba kezdett, és sorra elfoglalta a többi kínai államot. Belső-Kína egyesítését öccse, Szung Taj-cung császár (ËÎÌ«×Ú Song4 Tai4zong1; 976-998) fejezte be 979-ben, de az északon egyre erősödő és terjeszkedő kitaj Liao államot nem tudta legyőzni, és a Tangok által valaha uralt közép-ázsiai területeket sem volt képes visszaszerezni. Mindenesetre a voltaképpeni kínai területek a Szung-ház uralma alá kerültek, ami viszonylagos nyugalmat biztosított a következő másfél évszázadra.
[szerkesztés] "Középkori gazdasági forradalom"
Az Öt dinasztia korában és a Szung-kor elején - az ingatag politikai helyzettől függetlenül - óriási változások történtek a kínai gazdaságban. Ennek oka számos új eszköz felfedezése, illetve régebbi találmány tökéletesítése volt, aminek következtében a termelés megugrott, s a termelt felesleg nagymértékű kereskedelemre adott lehetőséget. A változások a mezőgazdaságban kezdődtek: az eddig csak a Jangce-deltában alkalmazott öntözéses rizstermesztés elterjedt egész Dél-Kínában; megindult a növénynemesítés, mindenhol a helyi talajnak és éghajlatnak legjobban megfelelő gabonafajtákat kezdték termeszteni; számos technikai újítás történt az öntözésben (pl. önműködő merítőkerék használata) stb. Mindemellett ugrásszerűen fejlődött a bányászat, a Szung-korban egy nagyságrenddel több réz- és vasércet bányásztak, mint a Tang-korban, s széles körben elterjedt a szén használata is.
A mezőgazdaság termelékenységének a népességszámnál sokkal gyorsabb növekedése jelentősen megnövelte a kereskedelmi forgalmat, s lehetővé tette, hogy széles, a mezőgazdasági termelésben részt nem vevő társadalmi rétegek jöjjenek létre (iparosok, kereskedők, minden eddiginél nagyobb hivatalnokapparátus stb.). Ennek következtében nagymértékű városiasodás zajlott le Kína-szerte, a Szung-korban a becslések szerint a lakosság 6-7.5%-a lakott a százezernél nagyobb lakosú városokban - ez az akkori világban egyedülállóan magas arány volt. A leglényegesebb változás a kereskedelmi forgalom hirtelen bővülése volt. Míg korábban a kereskedelem a gazdagok luxusigényeinek kielégítését szolgálta, s a lakosság döntő többségét kitevő parasztság zárt, önellátó faluközösségekben élt, amelyek nem vettek részt a kereskedelemben, a Szung-kortól kezdve, tehát nagyjából az első évezred végétől Kína óriási, nyüzsgő piaccá vált, ahol mindenki igyekezett feleslegét eladni és más vidékeken termelt árucikkeket vásárolni - akárcsak a második évezred végén. "[A Szung-korban] a piaccal való kapcsolatok gyarapodása a kínai parasztságot észszerűen gondolkodó, alkalmazkodásra képes, haszonra törekvő kisvállalkozóvá tette." (Mark Elvin) Az egyes vidékek tehát szakosodtak a termelésben, volt ahol ezután kizárólag teát, volt, ahol csak rizst, volt, ahol csak gyümölcsöket termeltek. A vidékek ilyenfajta szakosodása mind a mai napig megmaradt.
A kereskedelem növekedése miatt egyre nagyobb forgalomban lévő pénzmennyiségre lett szükség, s bár a Szung-dinasztia virágkorában a rézpénzkibocsátás húszszorosa volt a Tang-korinak, ez is elégtelennek bizonyult: emiatt először megjelentek a különféle váltók, majd 1024-ben a világ első igazi papírpénze (nem sokkal ezután pedig sor került a világtörténelem első bankóprés-inflációjára is).
Mindeközben a mezőgazdasági újításokon kívül is számtalan technikai felfedezés, találmány segítette a gazdaság fejlődését: a vasgyártáshoz szenet használtak; a puskaport, amiből eddig csak tűzijátékokat készítettek, tűzfegyverekhez is használni kezdték (megjelentek az első repeszbombák, lángszórók és ágyúk); a selyemfeldolgozásban és a kenderszövet készítésében egyre tökéletesebb fonógépeket alkalmaztak; az ismeretek terjesztését pedig a fadúcos nyomtatás szolgálta, amelyet a 9. században találtak fel buddhista szerzetesek a tanaik terjesztéséhez, s a 10-11. században - Gutenberg előtt mintegy fél évezreddel - kezdtek széles körben használni.
A gazdasági fellendülés következtében Kína népessége is ugrásszerűen megnövekedett, s sokak szerint a Szung-kori gazdasági forradalom teremtette meg az alapját a későbbi óriási népességszámnak. Kína lakóinak száma a Han- és a Tang-kori csúcsponton körülbelül 65 millió volt, ez a szám a 11. századra elérte a 140 milliót. Mivel a gazdasági forradalom jobbára Dél-Kínában éreztette hatását, a népesség hirtelen növekedése felgyorsította a népességi súlypont délre tolódásának a Déli és északi dinasztiák korában elkezdődött folyamatát. Míg a Han-kor végén a lakosság háromnegyede élt északon és egynegyede délen, a Szung-korra ez az arány megfordult, s a mongol hódítás után, a 13. század végén a lakosságnak már kilencven százaléka Dél-Kínában élt (ma körülbelül 50-50% a megoszlás).
[szerkesztés] Külső támadások és belső reformok
A gazdaság rohamos fejlődése ellenére a Szung-kormányzat viszonylag gyenge maradt a korábbi nagy dinasztiákhoz képest. Ennek külső és belső okai egyaránt voltak. Kívülről elsősorban a már említett kitajok fenyegették Kínát. A Liao állam másfél évszázadon keresztül újabb és újabb támadásokat indított a Szung Kína ellen, hogy saját határait mind délebbre tolja. 1004-es és 1042-es hadjáratukkal újabb területeket hódítottak el a Szungoktól, és arra kényszerítették őket, hogy a békesség fejében évente nagyösszegű hadisarcot fizessenek. Ugyanebben az időben Kína északnyugati sarkában (kb. a mai Kanszu és Ninghszia területén) egy másik "barbár" ország alakult, a tibetivel rokon nyelvet beszélő tangut törzs Hszi Hszia nevű állama (Î÷ÏÄ Xi1 Xia4 1038-1227). Időnként ennek lovasai is betörtek a Szung birodalom területére, s jelentős hadisarc megfizetésére kényszerítették a kormányzatot. A Szung kincstárat pénzügyileg nagyon megterhelte a két barbár államnak fizetett adó összege, illetve az, hogy egymilliós (!) állandó hadsereget kellett fenntartania határai védelmére, ami a központi jövedelmek 80%-át felemésztette
Az állandó külső fenyegetés okozta terheket fokozta a belső helyzet instabilitása. A Szung-dinasztia az alapításkor nagyszabású földosztást hajtott végre, de ezúttal különösen gyorsan végbement a földkoncentráció, s már a 900-as évek végén parasztfelkelések törtek ki több területen. A belső helyzet a 11. század közepén különösen súlyossá vált, ezért különböző, az állam kiadásait csökkentő, illetve a parasztok terheit enyhítő reformrendelkezéseket hoztak, amelyek azonban jórészt papíron maradtak. A leghíresebb reformer Vang An-si (Íõ°²Ê¯ Wang2 An1shi2) volt, aki 1069-től az ország főminisztereként működött. Vang alacsony kamatú hitelt nyújtott a szegényparasztoknak, átszervezte az adórendszert, a lakosságot tíz családonként csoportokba osztotta - ezeknek szükség esetén meghatározott számú katonát kellett kiállítaniuk -, a kötelező közmunkát átváltatta pénzadóra, vízszabályozási munkálatokat rendelt el, s megadóztatta a hivatalnokokat és a földbirtokosokat. 1086-ban azonban, a Vangot támogató császár halála után azok kerültek hatalomra az udvaron belül, akiknek az érdekeit sértették a reformok. Így az intézkedéseket visszavonták, ami újabb válsághoz vezetett. Nemsokára parasztfelkelések törtek ki, köztük a Santung tartományi Szung Csiangé (Ëν Song4 Jiang1), akiről a Vízparti történet* (ˮ䰴« Shui3hu3zhuan4) című híres Ming-kori regény szól.
[szerkesztés] Az Északi Szung bukása
A császári trónon 1101 és 1126 között Szung Huj-cung (ËλÕ×Ú Song4 Hui1zong1) császár ült, akit jobban érdekelt a festészet, mint a kormányzás, így aztán nem tett sokat a Szung birodalom megmentése érdekében. (Igaz, uralkodása alatt a kínai festészet óriási mértékben fellendült.) Időközben az Észak-Kína északi felét uraló kitaj Liao államtól északra újabb erős népcsoport jelent meg, a mandzsukkal rokon nyelvet beszélő dzsürcsik. A dzsürcsik vezére 1115-ben császárrá kiáltotta ki magát, s megalapította a Csin-dinasztiát (½ð Jin1, "Arany"; hogy megkülönböztesse a korábbi két Csin dinasztiától, a szakirodalom általában Kin-nek írja át). Megalakulása után a Csin állam rátámadt a kitajokra. A kínaiak örülve annak, hogy az őket másfél évszázada fenyegető kitajoknak végre erős ellensége támadt, szövetséget kötöttek a dzsürcsikkel, s délről ők is megtámadták Liaót. A kínai hadjáratok azonban nem tudtak kárt tenni a kitajokban, míg a dzsürcsik északról támadva az 1122-től 1125-ig tartó háborúban megsemmisítették őket, s látván a Szung seregek tehetetlenségét, szövetségesük ellen fordulva még 1225-ben megtámadták a Szung Kínát. Ádáz harcok után 1227-ben a dzsürcsiknek sikerült elfoglalniuk egész Észak-Kínát, s a Szung császárt is fogságba ejtették.
[szerkesztés] A Déli Szung
1127-ben a Dél-Kínába menekült udvarban a megüresedett trónra az egyik herceg lépett, aki annak ellenére, hogy a dzsürcsik ideiglenesen visszavonultak, nem foglalta vissza Észak-Kínát, hanem a déli Hangcsou városban rendezkedett be. (A városnak találóan a Lin´an, ÁÙ°² Lin2an1 - "Átmeneti Nyugalom" - nevet adta). A következő évtizedek a dzsürcsik elleni háborúskodással teltek, míg végül a dzsürcsi Csin és a kínai Szung állam határát nagyjából a Huaj-folyó vonalában, vagyis Észak- és Dél Kína határán rögzítették. Azóta a 960-tól 1125-ig csaknem egész Kínán uralkodó, Kajfeng fővárosú dinasztiát Északi Szungnak (±±ËÎ Bei3 Song4) nevezik, míg az 1127-től 1279-ig csak Dél-Kína felett uralkodó dinasztiát Déli Szungnak (ÄÏËÎ Nan2 Song4). A Déli Szunggal párhuzamosan létező dzsürcsik által uralt, de fokozatosan elkínaisodó Csin- (Kin-) dinasztia 1115-től 1234-ig állt fenn.
A Déli Szung és Csin között 1127-től az 1141-es békeszerződés megkötéséig folyó háborúskodás két kínai főszereplője Csin Kuj (ÇØèí Qin2 Gui4) kancellár és Jüe Fej (v. Jo Fej, ŐÀ•É Yue4 Fei1) tábornok volt. A dzsürcsikkel jó kapcsolatokat ápoló Csin Kuj mindenáron békét akart kötni Csin állammal, ezért felesleges engedményeket is tett. A paraszti származású Jüe Fej viszont mindenképpen folytatni akarta az ellenállást, és több győztes csatát vívott a Csin seregek ellen szülőföldje, Észak-Kína felszabadítása érdekében. Csin Kuj végül 1142-ben megmérgeztette Jüe Fejt, hogy az ne veszélyeztesse a békét. A szerződésben a Szungok lemondtak Észak-Kínáról, és óriási hadisarc fizetését vállalták. Csin Kuj azóta a kínaiak szemében a hazaárulás megtestesítője, míg Jüe Fejt az egyik legnagyobb nemzeti hősüknek tartják. Hangcsou városában ma is áll Jüe Fej sírdombja, ami nemzeti kegyhely, mellette pedig Csin Kuj térdeplő szobra látható, ezt sok erre járó kínai szertartásosan leköpi.
A Déli Szung-dinasztia másfél évszázada alatt Dél-Kínában folytatódott a gazdasági fejlődés, s az északi területekről történő nagyszabású délre vándorlás következtében a kínai világ gazdasági és népességi központja hosszú évszázadokra délre került. Ugyanekkor északon a harcos, de a földműveléshez nem értő dzsürcsik rengeteg kárt okoztak, így a korábban a kínai civilizáció szívét jelentő Sárga-folyó völgye szinte elnéptelenedett.
[szerkesztés] A neokonfucianizmus
A kínai császárság eszmei alapjául a korai Han-kortól, tehát az i. e. 2. századtól a konfucianizmus szolgált. Minthogy azonban - a konfuciánus szent könyvekkel ellentétben - a világ változott, a konfuciánus eszméket folyton újra kellett értelmezni, a könyveket újabb és újabb kommentárokkal kellett ellátni. A legfontosabb ilyen újraértelmezés a Szung-korban, a 11-12. században történt, az ún. neokonfuciánus filozófusok által. A legfontosabb közülük Csu Hszi (Öììä Zhu1 Xi1, 1130-1200) volt. A neokonfuciánusok arra törekedtek, hogy a konfuciánus eszméket alkalmazhatóvá tegyék a modern világra, illetve arra, hogy az addig szinte teljesen világi jellegű konfucianizmust ötvözzék bizonyos metafizikai, természetfeletti elemekkel, ezzel - a rivális taoizmushoz és buddhizmushoz hasonlóan - kielégítsék az emberek transzcendencia iránti igényeit is. Ennek az új elvárásnak a szellemében Csu Hszi újraértelmezte a konfuciánus klasszikusokat, s ezzel összefoglalta és rögzítette a neokonfuciánus tanításokat.
A neokonfucianizmus igazi jelentősége abban állt, hogy a Déli Szung második felétől kezdve egészen a huszadik század elejéig ez volt a konfucianizmus egyetlen hivatalos és megengedett értelmezési módja, és mint ilyen, a hivatalnokvizsgák kizárólagos anyaga. Emiatt fontos szerepe volt a kínai szellemi elit gondolkodásának megmerevedésében, alkalmazkodóképességének csökkenésében.
Mint már említettük, a hivatalnokok kiválasztására alkalmazott vizsgarendszert Han Vu-ti császár vezette be a Kr. e. 2. században. Azonban a Han-kortól egészen a Szung-kor elejéig nem ez volt a hivatalnokok kiválasztásának egyetlen módja: a legtöbb állást ajánlás alapján töltötték be, és sok hivatal örökölhető vagy megvásárolható volt. A Szung-kor elejétől a nagy múltú, gazdag családok hatalmának letörése érdekében az uralkodók egyre bővítették a csak sikeres vizsga letételével megszerezhető állások arányát, míg végül, a Déli Szung idejétől kezdve - egy két megvásárolható alacsony hivatalon kívül - kizárólag a hivatalnokvizsgák letétele után kerülhetett be valaki az állami bürokráciába, vagyis az uralkodó osztályba. A felemelkedés egyetlen útja tehát a tanulás maradt. Ugyanekkor a vizsgák kizárólagos anyagává 1313-tól a konfuciánus klasszikusok Csu Hszi-féle értelmezését tették. Ennek következtében a kínai császárság Déli Szung utáni évszázadai során a törekvő és tehetséges kínaiak életük nagy részét egy bizonyos filozófiai iskola egy bizonyos szemléletű értelmezésének magolásával töltötték (a vizsgafokozat megtartásához ugyanis az embernek élete végéig meghatározott időnként ismétlő vizsgákat kellett tennie, egyébként elvesztette a sikeres vizsgával járó kiváltságokat). Ez igen károsan hatott Kína további fejlődésére: a kínai gondolkodást szűk sémák közé szorította, kiölte a kínai elitből az eddig oly jellemző alkotó, feltaláló szellemet, a kínai uralkodó osztályt alkalmatlanná tette az új körülményekhez való alkalmazkodásra - és tette mindezt éppen azokban az évszázadokban, amikor az európai gondolkodás kitört a középkori keretekből, s megteremtette a nagy felfedezések, a gyarmatosítás és az ipari forradalom szellemi alapjait.
[szerkesztés] A Szung-kor értékelése
A háromszáz éven át uralkodó Szung-ház alatt alakultak ki a legújabb kor előtti Kína főbb gazdasági és társadalmi jellemzői. Létrejött a többé-kevésbé egységes kínai piac, amelyben a társadalom szinte minden tagja szereplővé vált; kialakult és hivatalossá vált az az eszmerendszer, amely a következő 6-700 évben a kínai állam alapja lett; és létrejött az az egységes gondolkodású hivatalnokosztály, amely már kizárólag hivatalnokvizsgát tett mandarinokból állt. Kína fejlődése természetesen a Szung-kor után sem állt meg, de ezután inkább a mennyiségi, mint a minőségi változások voltak a jellemzők.
A Szung uralkodóházat gyengének szokták tartani, hiszen ez volt az első olyan dinasztia, amely behódolt a szomszédos barbár államoknak és nyíltan lemondott egyes ősi kínai területek birtoklásáról. A gyengeség vádja azonban csak részben jogos: a Szungokra támadó "barbár" államok ugyanis az eddigiektől eltérően nem voltak teljesen barbárok, számos területen átvették a kínai civilizáció vívmányait (főleg az államszervezésben és a haditechnikában), így a Szungoknak a sajátjukéhoz hasonló szervezettségű és haderejű, félig-meddig kínai államokkal kellett hadakozniuk. Mindez akkora katonai erőfeszítéseket kívánt tőlük, amekkorára egyetlen korábbi dinasztia sem lett volna képes, ez viszont felemésztette a gazdasági forradalom eredményeképpen megnövekedett bevételeket.
Based on work by