Szent István völgyhíd
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
 |
|
| Tipus | |
|---|---|
| Legnagyobb támaszköz | 46 méter |
| Elhelyezkedés | Veszprémen belül, a Jeruzsálemhegy és a Temetőhegy között |
| Keresztezett víz | |
| Teljes hosszúság | 185 méter |
| Szélesség | |
| Sávok száma | |
| Magasság | 37 méter |
| Átlagos napi forgalom | |
| Átadás | 1937. december 22. 14 óra |
| Elbontás | |
| Híddíj | |
| Tervezte | Folly Róbert |
A veszprémi Szent István völgyhíd (köznyelvi nevén Viadukt) Magyarország egyik legnagyobb és legszebb völgyhídja, a város jelképe. A Jeruzsálemhegyet a Temetőheggyel összekötő kétsávos vasbeton híd 1937-es átadásától csaknem ötven évig a 8-as számú országos főútvonal részét képezte; manapság elsősorban a Veszprémen belüli, illetve a városközpontból Herend irányába haladó forgalom lebonyolítását szolgálja.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A híd nevei
A Szent István völgyhídnak számos korábbi hivatalos elnevezése ismeretes. A nevek változtatásait szinte lehetetlen nyomon követni, mert ezeket vagy nem jegyezték le, vagy az ezekről szóló írásos dokumentumok mindmáig nem kerültek elő.
A Viaduktot 1938-ban – Szent István király tiszteletére, halálának 900. évfordulóján – Szent István Völgyhídnak keresztelték el. 1948-as helyreállításakor a híd törzskönyvében még ez a név szerepelt, egy 1949. évi bejegyzés viszont már Veszprémi Völgyhídként, egy 1951-es pedig Rákosi Mátyás Völgyhídként hivatkozott rá.
Az 1956-os forradalom utáni időszakban egyszerűen Völgyhídként, illetve köznyelvi nevén, Viaduktként szerepel. 1988-ban a Veszprémi Városi Tanács döntése alapján a híd visszakapta eredeti elnevezését; a különbség csupán az, hogy a magyar helyesírás szabályainakmegfelelően a névben a „völgyhíd” szó ma már kis betűvel írandó.
A völgyhíd köznyelvi elnevezéséhez, a Viadukthoz is érdekes történet fűződik. Korábban a veszprémiek a várost Alsóörssel összekötő, úgynevezett „balatoni vasút”-nak a mai Budapest út fölötti, 1969-ben elbontott hídját illették ugyanezen a néven. A másik – ma már ritkán használt – nemhivatalos neve, a Nagyhíd is kölcsönzés eredménye: így ugyanis eredetileg a Jókai utcának a Séd fölött áthaladó (igaz, névrokonához képest „nagy”-nak semmiképpen sem mondható) hídját nevezték.
[szerkesztés] Legfontosabb paraméterei
A Viadukt lapokra támaszkodó, felsőpályás vasbeton ívhíd. Valójában három – egy nagy és két egyforma méretű kisebb – ív alkotja. Teljes hossza 185, míg legnagyobb magassága 37 méter. A nagy ív támaszköze 46, a kis íveké pedig 26,6–26,6 méter.
A nagy és a középső kis ív között a hídig emelkedő, átlagosan 6 méter magas töltést alakítottak ki, itt lépcső is vezet le a völgybe.
Szerkezetéből adódóan a hídra csak kis mértékben hat a saját súlyából, illetve a járulékos és a hasznos terhekből eredő nyomaték. A támaszok mozgására ugyan nagyon érzékeny lenne, de ez a veszély, mivel sziklára alapozták, nem áll fenn.
[szerkesztés] Története
[szerkesztés] Tervezés
1934-ben a Gömbös-kormány elhatározta a Székesfehérvár és Rábafüzes közti 8-as számú állami közút megépítését, melynek elsősorban az Ausztriával, Olaszországgal és Németországgal szorosabbra fűzött viszony miatt volt jelentősége. Az új út a tervek szerint Ausztriában Grazig folytatódott, így közvetlenül kapcsolódhatott az onnan Német- és Olaszországba vezető autópályákhoz.
Felmerült, hogy az autóutat Veszprém elkerülésével építsék, de ezt éppen a város vezetői akadályozták meg, mivel a megnövekedő forgalomtól Veszprém kereskedelmének és idegenforgalmának fellendülését várták. A városon belül a Kereskedelmi és Közlekedési Minisztérium két lehetséges útvonallal számolt: az egyik a Virág Benedek, majd a Jókai Mór utcán keresztül, a vár alatti „Hosszú-völgyben” haladt volna; a másik pedig a Jeruzsálemhegyen át, a Templom utca (ma Dózsa György út) kiszélesítésével, ez azonban a Séd völgyén átívelő híd megépítését igényelte. A minisztérium végül a második változatot fogadta el, mert az első megvalósítása – a szűk utcák kiszélesítése miatt – összességében nagyobb költséggel járt volna. Így vált lehetővé a Viadukt megépítése.
A minisztérium a Palatinus Építő és Ingatlanforgalmi Rt.-vel kötött szerződést a völgyhíd kivitelezésére. A részvénytársaság a tervek elkészítését Folly Róbert mérnökre és tervezőirodájára bízta. Folly a hidakat nem tekintette művészi alkotásnak, egy helyen ezt írta: „Nem beszélhetünk a hidak szépségeiről, nem írhatunk azok esztétikájáról, mint ahogy nem beszélhetünk a repülőgép művészi kialakításáról sem.” Műve mindennek ellenére nem csupán funkciójának felel meg mindmáig, hanem szépségében is megragadó, a városképbe tökéletesen beilleszkedő alkotás.
[szerkesztés] Építkezés
A Viadukt építését 1936 augusztusában kezdték meg, ezzel együtt a Templom utca kiszélesítése és a híd jeruzsálemhegyi végében álló sziklás domb átvágása is megindult. A völgyhíd építése összesen 258 ezer pengőbe (ez egy akkori szakmunkás havi bérének kb. 2000–2600-szorosa) – és három emberéletbe került. Nem sokkal az építkezés megkezdése után Naumayer László, 16 éves segédmunkás, egy karbidlámpa meggyújtásakor túl sok vizet engedett a készülék gázfejlesztőjébe, mire az felrobbant, a fiatalember agysérülést szenvedett, és a veszprémi kórházban meghalt.
A szerencsétlen eseményt sajnos újabb követte. 1937. január 30-án egy robbantást követően Horváth Imre robbantómester elfelejtette ellenőrizni, hogy minden paxittöltet felrobbant-e. Másnap a munkások a törmelékek eltakarítása közben vasrúddal megütöttek egy fel nem robbant patront (más források szerint belefúrtak), a hatalmas detonációnak két halálos áldozata – Karli Ferenc és Nagy Sándor – és több, mint 10 sebesültje volt (az egyikük teljesen megvakult). A rendőrség nyomozásba kezdett, ami után a robbantómestert le is tartóztatták.
A nagy ív betonozását 1936 októberében kezdték, és csak decemberben sikerült befejezni. Annak érdekében, hogy a fagy ne okozzon kárt a szerkezetben, a betont gőzfejlesztő géppel („lokomobillal”) melegítették.
[szerkesztés] Átadás és felavatás
A hidat valószínűleg 1937. december 22-én 14 órakor (de biztos, hogy 1938. január 23-a előtt) adták át a forgalomnak. A 7,5 méter széles úttest mellett mindkét oldalon 1,5 méter széles járdát építettek. Az első közúti baleset az átadás után nagyjából másfél órával következett be: Kidony Magdolnát, aki kerékpárral haladt a Jeruzsálemhegy irányába, a gyulafirátóti prépost autója a járdaszegélyhez szorította. A bicikli a híd korlátján átrepülve a völgyben landolt; a nő – szerencséjére – a járdára zuhant, igaz, a lába eltörött.
A veszprémiek körében szokássá vált, hogy a még épülő, illetve a már átadott híd előtt fényképezkedjenek, a városi levéltár számos ilyen fotót őriz.
A Viadukt ünnepélyes felavatását Szent István király halálának 900. évfordulójára, 1938. október 5-ére tervezték. Az első bécsi döntés és a Felvidék megszállása miatt azonban az avatást elhalasztották, és végül csak 1939. június 18-án tartották meg. Az ünnepi beszédet Török Bálint, Veszprém város országgyűlési képviselője tartotta.
[szerkesztés] A második világháború
A második világháború idején a völgyhíd jelentősen megkönnyítette a magyar és német egységek mozgását. Ezt persze a németek is felismerték, így a szovjet csapatok előrenyomulását látva elhatározták a Viadukt felrobbantását. A város vezetése próbálkozott Siems német városparancsnok meggyőzésével, de hiába, 1944 decemberében német utászok fel is szerelték a Viaduktra a robbanóanyagot és -szerkezeteket.
Ezután Márföldy Aladár városi főmérnök, Takács József, a veszprémi vízmű főgépésze – az első világháború alatt torpedómester, így a robbanószerkezetek szakértője – és Tiszttartó László gépész kockázatos tettre szánta el magát a híd megmentése érdekében. 1945. április 22-én jegyzőkönyvbe vett szavaik szerint egy sötét éjszaka leitatták a Viaduktot őrző egyik német katonát, majd Takács felmászott a nagy ívre, és egyenként kiszerelte a gyutacsot a töltetekből. Ugyanezt viszont a hidat őrző másik katona miatt a két kis íven nem tudta megismételni.
1945. március 21-én éjszaka a völgyhíd középső íve súlyosan megrongálódott. A források egy része szerint a németek robbantották fel, mások szerint szovjet bombatalálat érte. Az első változatot valószínűsíti, hogy a nagy ívet valóban megkísérelték felrobbantani, de a kiszedett gyutacsok miatt a töltetek csak elégtek. (Az ezt „tanúsító” fekete égés- és füstnyomok állítólag még az 1960-as években is látszottak az ív felületén.) Valójában azonban mind a lakossági, mind a szakvélemények megoszlottak a két verzió között, sok esetben sajnos a politikai–érzelmi beállítottság függvényében. (A szovjetbarát Veszprémi Népszava 1946. december 21-ei cikkében például azt írja, hogy a „szovjet bombatalálat”-elmélet „jól irányított ajkak” műve. Születtek még másfajta mendemondák is, az egyik szerint például a Viadukt igazi megmentőit a szovjetek lelőtték, és Takácsék valódi érdem nélkül szereztek dicsőséget.)
[szerkesztés] Helyreállítás, restaurációk és a legújabb tervek
A szovjet csapatok, miután 1945. március 23-án bevonultak Veszprémbe, a leomlott hídszakaszt faszerkezettel pótolták. 1947 októberében – jelentős részben egy, a hónapban Gerő Ernő közlekedési miniszternél járt veszprémi küldöttség „lobbizásának” köszönhetően – a közlekedési minisztérium szerződést kötött egy társas vállalkozással a Viadukt helyreállítására. Később a szerződést felbontották, és a munkálatokat a minisztérium maga fejezte be, a völgyhíd egykori tervezője, Folly Róbert irányítása alatt.
A hidat azóta több alkalommal is restaurálták, de sajnos gyorsabban öregedett el, mint gondolták, ezért is volt kedvező a Veszprémet övező körgyűrű megépülése az 1980-as évek első felében, mert így lehetővé vált a nagy tömegű járművek kitiltása a Viaduktról. 2005 végén a hidat műemlékké nyilvánították.
A nagy ív restaurációja mára újra aktuálissá vált, ehhez a város pályázati források felhasználását tervezi. Megvalósult ugyanakkor – mintegy 30 millió forintból – az ív díszkivilágítása.
A híd – és egyben a belváros – további tehermentesítését is jelentené annak az Aranyos-völgy felett átívelő „második veszprémi viaduktnak” a megépítése, amelynek kivitelezése már az 1940-es évek második felében felmerült, de akkor pénz hiányában elvetették. A tervet a városvezetés az elkövetkező néhány éven belül kívánja megvalósítani.
[szerkesztés] Irodalom
- Kiss Tamás (szerk.): A veszprémi völgyhíd ötvenéves. Az építési és történeti kutatások eredményei. Kiadó: Veszprémi Városi Tanács, 1988, Veszprém. ISBN 963-7199-16-0.
Based on work by