Pörgekarúak
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Ezt a cikket formázni kellene a wiki jelölőnyelv szabályai alapján.
| Pörgekarúak | |||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
 Pörgekarútelep egy tenger alatti sziklán.
|
|||||||||
| Rendszertan | |||||||||
|
|||||||||
|
|
|||||||||
|
A pörgekarúak elnevezés nemcsak hogy nem találó ez állatokra, hanem még téves képzetre is vezethet. Mikor nevet adtak nekik, abból a téves nézetből indultak ki, hogy ezek tulajdonképpen puhatestűek, a kagylók rokonai, s mivel ott az egyik csoportot fejlábúaknak, a másikat meg haslábúaknak nevezték el, ezek részére olyan nevet kerestek, amely kifejezze az azoktól való eltérést. Pedig ezeknek az állatoknak sem lábuk, sem karjaik nincsenek, melyek akár a csigák lábával, akár a lábasfejűek karjaival volnának összehasonlíthatók. A régi természetbúvárok olyan vonatkozásokat véltek felismerni a pörgekarúak és a kagylók között, amelyek a valóságban nincsenek meg s megegyezésük nem egyéb külső hasonlatosságnál. Ezt a külső hasonlatosságot az a körülmény adja meg, hogy a pörgekarúaknak is kétteknőjű házuk van, és ezen az alapon sokáig nem is tartották őket egyébnek, mint a kagylók egyik különleges csoportjának. A szájnyílás mellett kisarjadt két spirálisan becsavarodott szervben a táplálék megszerzésére való szervet láttak, mert alkalmasint akaratlanul is az akkoriban még Cuvier által is puhatestűeknek tartott kacslábú rákokra gondoltak. A félreértés annál is inkább meggyökeresedhetett, mert ezelőtt 50–60 évvel az élő állat még alig volt ismeretes, és csak az újabb időkben tudtuk meg, hogy a vélt fogókarok egyáltalában nem tudják végezni a nekik tulajdonított feladatot, mert a valóságban kopoltyúk. Az amerikai Morse és az orosz Kowalewsky 1873-ban, ill. 1874-ben közzétett vizsgálatai inkább a zseniális Steenstrup ama véleményét erősítették meg, hogy a pörgekarúak nem egyebek nagyon átalakult férgeknél, amit belső szerkezetük és fejlődésük bizonyít.
Az elmondottakból már kiderül, hogy ezeknek az állatoknak az életnyilvánulásairól és szokásairól nem sok mondanivalónk lesz, mert az egész élővilág legunalmasabb és legzárkózottabb tagjai közé tartoznak. De más tekintetben szerencsére nagyon figyelemreméltók. Azonban legelőször meg kell ismernünk testük szerkezetét és alkatát, és ha ez bizonyos fokig sikerül, el fogunk csodálkozni azon a hihetetlen szívósságon, amellyel az állatvilág multjának legősibb kezdetei óta egészen napjainkig átélték az idők változásait anélkül, hogy lényegesen megváltoztak volna. Virágzásuk kora már régen lejárt. Valamikor nemcsak nagyon sok fajuk élt, hanem egyedeiknek is olyan rengeteg tömege népesítette be az ősvilági tengereket, hogy héjaikból helyenként vastag sziklarétegek keletkeztek. Ma élő 150–160 fajukkal szemben mintegy 7000 kihalt ismeretes eddig is. A mai pörgekarúak és legrégibb őseik megegyezéséből fontos következtetéseket vonhatunk az ősvilági tengerek állapotára is. De tulajdonképpeni származásuk, valószínű rokonságuk rejtve maradt egészen a legújabb időkig, és az a puszta tény, hogy már a legrégibb rétegekben is előfordulnak, egymagában is megdönthetetlen bizonyítéka annak a feltevésnek, hogy úgynevezett legősibb faunánknak, vagyis annak az állatvilágnak, amelyet a legrégibbnek kellett tekintenünk, talán éppen olyan sok és régi őse van, mint amennyi ős kimutatható ettől az ősi faunától a maiig.
A zoológiában avatatlan bizonyára különösen hajlandó lesz a pörgekarúakban a kagylók legközelebbi rokonait látni. De közelebbi megtekintésre fontos különbségeket fogunk találni már a héjuk szerkezetében is, nem is szólva a lágy részeikről, amelyek egyáltalában nem engedik meg a kagylókkal való összehasonlítást. Ellenben Morse összevetései a gyűrűsférgekkel meglehetősen helyénvalóknak bizonyultak, annál is inkább, mert ezt az összevetést a fejlődéstan is támogatja. A kagylósférgekben, ahogy ezeket az állatokat helyesebben nevezhetnők, nem az egyes állat életmódja a vonzó, hanem az egész csoport keletkezésének a története, amelyről az egyes állat fejlődése tudományosan megindokolt képet ad. De erről alább lesz szó.
Ismertetésünket a ma leginkább elterjedt családhoz, a Terebratula-félékhez fűzzük. A család valamennyi tagján azonnal feltűnik a két teknő nem egyenlő volta; az egyik hasas, nagyobb mint a másik, vége csőrszerűen megnyúlt s a csőr átfúrt. Ezen a lyukon rövid, izmos nyél nyúlik ki, amelynek segítségével az állat hozzánőtt különböző tengeralatti tárgyakhoz. Ha az üres héjat szétnyitni iparkodunk, meggyőződhetünk arról is, hogy azok a csőr közelében levő zárókészülék segítségével össze vannak kötve egymással olyanképpen, hogy a nagyobb teknő egy pár foga beléillik a kisebb teknő megfelelő bemélyedéseibe. A teknők nem eshetnek széjjel, annak ellenére sem, hogy nincsen rajtuk a kagylókéhoz hasonló sarokpánt. Az állatnak a héjban való elhelyezkedéséből azt kell következtetnünk, hogy a nagyobb, hasasabb teknő a hasoldalon, a kisebb pedig a hátoldalon fekszik. Az utóbbinak a zártájékától díszes, hurokszerű mészképződmény, a karváz nyúlik a szemben fekvő szabad felső szegélyig, amelynek különböző fejlettsége és alkotása önként kínálkozó bélyegeket nyujt az egyes családok és más csoportok pontos rendszertani megkülönböztetésére. Ez a karváz a kihalt állatokon is nagyon jól felismerhető és szerkezete tanulmányozható, s fontos következtetések vonhatók belőle annak a szervnek a szerkezetére, amelytől az egész csoport a nevét vette. A teknők zárását és nyitását, ellentétben a kagylókkal, egyaránt izmok végzik.
A mészváz két, spirális vonalban becsavarodott, rojtosszélű ajakfüggelék vagy kar megtámasztására szolgál. A teknők által bezárt üreg nagyobb részét ezek foglalják el. A függelékek, mint már említettük, a lélekzés szervei; mozgatni az állat alig tudja őket, és így igazán nem érdemlik meg a nevüket, mert a Rhynchonelláéi kivételével ki sem tolhatók a héjból és így a táplálékot sem tudják megragadni, de azért mégis van szerepük a táplálékszerzésben, mert a felületüket borító csillók vízáramot keltenek és ez szállítja az apró részecskékre darabolódott táplálékot a szájba. A bélcsatorna rövid és vakon végződik.
Az eddig leírt részeket, amelyek a legkönnyebben ötlenek szembe a héj szétnyitásakor, két vékony köpenylemez burkolja be; a köpenylemezek szorosan hozzásimulnak a héjhoz, melynek anyagát is ők választják ki. Ezeknek a lemezeknek a tágulataiban foglalnak helyet a nagyon egyszerű szerkezetű ivarszervek is. Az ivarok különváltak és néha eltérő héjaikról külsőleg is megkülönböztethetők egymástól. Az ivartermékek kivezetőjárataiul, és egyúttal valószínűleg kiválasztószervül is egy pár hártyás, belül csillós tölcsér szolgál, amelyeknek szabad vége a testüregbe nyílik s peték és a hím csirasejtek szállítását egyaránt végzi. Ez az anatómiai részlet azért bír fontossággal, mert a két tölcsér a férgek u. n. szelvényszerveire emlékeztetve, a legnagyobb bizonyítéka a pörgekarúak és a férgek szorosabb összefüggésének.
Ezt a felfogást különösképpen megerősíti a pörgekarúak fejlődésének a története is, azért ezzel kell foglalkoznunk, mielőtt a tulajdonképpeni rendszertani ismertetésre áttérhetnénk. Régebben csak a Földközi-tengerben honos Thecidium mediterraneum Risso fejlődéséről tudtunk egyet-mást Lacaze-Duthiers vizsgálatai alapján. A peték eszerint egy, az alsó köpenylemez által alkotott zacskóba jutnak. Ugyanebbe süllyed bele a két hozzá legközelebb eső karfodor is, ezek megvastagszanak s a végük megduzzad; a duzzanat körül csoportosulnak a peték s az embriók rövid szalaggal összenőnek vele. Az embrió kezdetben zsemlyealakú, azután rövid, zömök féreghez lesz hasonlóvá. Elülső kisebbik fele olyan, mint valami fej, s rajta négy szemfolt és egy bemélyedés, a leendő szájnyílás látható. Az egész lényt csillók borítják.
Morse és Kowalewsky azután kiderítették, hogy miképpen megy végbe a további átalakulás, ezt azonban egy másik nemzetség, az Argiope fejlődésén fogjuk figyelemmel kísérni.
Képünkön a-val jelölve a három részre osztott rajzólárvát látjuk, rajta elül az ernyőszerű fejrésszel. A középső legnagyobb testrész két izmot rejt magában, amelyek később lesüllyednek a nyél felé. A lefelé irányuló köralakú bőrredő, amelyből tűszerű, hosszú sertecsomók merednek ki, még nyomát sem árulja el a későbbi kitürődésnek, miként az egyszerűen legömbölyített hátulsó részen sem lehet még látni, hogy abból lesz későbben a nyél. A lárva ebben az állapotában olyan, mint valami sertelábú féreg lárvája, csakhogy nem fejlődik tovább a várt irányban, hanem ellenkezőleg, visszafejlődés állapítható meg rajta, miként azt a b jelzésű ábra tanusítja. Ez a lárva már megtelepedett, a középső gyűrű bőrrésze visszahajlott, hogy a pörgekarú köpenyét alkotó burokká legyen, míg a fejrész már eltűnőben van. Abban az állapotban, amelyet a c kép ábrázol, még szintén valami féregre emlékeztető lény van előttünk. Hátulsó része nyélbe megy át s annak a segítségével az állat véglegesen megtelepszik és kialakul a kétteknős ház, védelmül az egyébként teljesen védtelen állatnak.
A Brachiopodákat az alábbi két rendre osztjuk. Közülük az elsőt főképpen az jellemzi, hogy héjának van zárókészüléke és karváza, a második osztályén ellenben sem egyik, sem másik nincsen.
ELSŐ REND: ZÁROSHÉJÚAK (TESTICARDINES)
Az idetartozó első család, a Terebratulidák sorából mindenekelőtt két fajt kell megemlítenünk; e két faj a Liothyrina (vagy Terebratula) vitrea Born, a másik pedig a Terebratulina caputserpentis L. Az előbbi nem ritka az Atlanti-óceánban és a Földközi-tengerben, míg a másiknak az Atlanti-óceán északi része a hazája, pl. a norvég fjordokban kotróháló segítségével könnyen gyüjthető. Barett ezt írja az életmódjáról: „Ez a faj minden másnál gyakrabban mutatkozik és messzebbre nyujtja ki a tapogatóit vagy cirrusait; a norvég partokon kisebb számban mindenütt megtaláltam 30–150 fonál mélységben, gyakran Oculinához, egy korallfajhoz erősítve. A cirrusok a karok felhágó részein rövidebbek, mint a lehágókon; majdnem állandóan mozogtak s gyakran észrevettem, hogy apró testecskéket vezettek a tövüknél levő csatornába. Tengervízzel telt edényben lassanként kinyitották a teknőiket. Az idegen tárgyakon megtapadt példányok sajátságos képességet és hajlandóságot tanusítottak arra, hogy nyelük izmai segítségével mozogjanak. A leválasztott példányokat ide-oda lehetett mozgatni, anélkül, hogy teknőiket bezárták volna. Kinyujtott tapogatóikat megérintve, rögtön behúzták azokat, házuk pedig bezáródott, de csakhamar kinyílt ismét. Mikor az állat visszahúzza az izmait, akkor a cirrusok befelé hajlanak; de ha kinyílik a héj, akkor látható, hogy a cirrusok fölhajlanak és kiegyenesednek. Gyakran látható azonban, hogy az állat a héj kinyitása előtt kidug néhány cirrust és ide-oda mozgatja őket, mintha kémlelné a területet, hogy nem fenyegeti-e veszély. Csak egy alkalommal vettem észre olyan áramlást, amely a cirrusok két sora között befelé haladt. Iparkodtam megállapítani, hogy valóban van-e ilyen áramlás, olyanképpen, hogy apró ecsettel kevés indigót tettem a vízbe, amelyben az állat tartózkodott... és megállapíthattam, hogy az indigórészecskék a csatornán át a száj felé siklanak.” Alig szükséges kiemelnünk, hogy ezt az áramlást a láthatatlan csillók okozzák.
A Thecidium-félék családjából említésre méltó a Thecidium Defr. nemzetség. Mindenekelőtt az jellemzi, hogy karvázával befelé irányuló nyujtványok függenek össze. A családnak ma már csak kevés képviselője él, amilyen pl. a Lazace-Duthiers által tanulmányozott földközi-tengeri faj, a Th. mediterraneum Risso.
„A Thecidium héja – írja ez a búvár – a tenger alatt levő testekre tapad. Jókora tömegben találtam olyan tárgyakon, amelyeket a korallhalászok hálói a Bona-öböltől a Rosa-fokig a tenger fenekéről hoztak fel. A mélység, ahonnan kihalászták, 40–50 fonálnyi volt... Egy-egy ökölnyi kődarabon néha 20–30 példányt is találtam. Az élő állat megfigyelése nagyon könnyű; másfél hónapig is életben tartottam őket, és pedig csupán azzal, hogy naponta változtattam a vizüket. Feltétlenül szükséges azonban, hogy leválasszuk őket arról a tárgyról, amelyen megtelepedtek, mert ezeken mindenféle más állat is lakik, szivacsok, férgek, apró rákok, stb. s hamarosan elpusztulva, megfertőzik az akvárium vizét, ami a Thecidium halálát okozhatja.
„Az első napokban kihalászásuk után, igen tágan szétnyitották a héjukat azokban a nagy hordókban, amelyekbe rakattam a köveket; amikor azonban kiválogatva, kisebb edénybe helyeztettem át őket, már nem nyitották annyira szét őket. A kis hátteknő egész derékszögben emelkedik a hasteknő fölé, de az általunk tett legcsekélyebb mozdulatra is azonnal villámgyorsan becsukódik. – Kétségtelen, hogy érzékeny a fény iránt. Egyik nap több példányt láttam nyitott héjjal a nagy edényben. Nagyon óvatosan közeledtem hozzájuk, s közben, hogy jobban láthassak, előrehajoltam, de a fejem így árnyékot vetett rájuk, s abban a pillanatban becsukódott valamennyi, amelyre árnyék esett. A nyitott Thecidiumon, éppen mivel a teknői nagyon szétállanak, minden részt meg lehet különböztetni, nagyon jól lehet látni a karokat és az azokat beszegő rojtokat. A héj belső felülete azonban, amelyen a köpenylemez nyugszik, olyan vakító fehér és annyira átlátszó, hogy tisztán megkülönböztethetjük a mészhurkokat és a héj kiemelkedéseit, anélkül, hogy a köpenyt észrevennők. Ez annyira meglepett, hogy szinte azt kérdeztem magamban, vajjon födi-e még puha burkolat is a megfigyelt mészrészeket?”
A Rhynchonellidák családjának a gyökerei még mélyebbre lenyúlnak, mint a devonig leérő Terebratulidákéi, ma azonban már csak négy faj képviseli őket. A Rhynchonella Fischer nemzetség a legősibb és legjobban elterjedt szervezetek közé tartozik, mert hiszen a szilurtól kezdve valamennyi földtani formációban megtalálható. A még ma is élő Rh. psittacea Chemn.-en látni a legjobban a hasteknő jellemző csőrforma nyujtványát. A nyél számára való nyílás ez alatt a csőr alatt van. A teknők úgy vannak egymáshoz erősítve, mint a Terebratuláéi, a karváz azonban csak két rövid, keskeny, elcsökevényesedett, csészealakú lemezkéből áll, amelyek a kis teknő legmagasabb pontján vannak megerősítve. E faj előfordulásáról és életmódjáról Barett skandináviai utazása közben szintén gyüjtött néhány megfigyelést: „Elevenen csak ritkán található az északi vidékeken, nevezetesen Tromsö táján, 70–150 fonál mélységben; üres héjakat Hammerfest mellett is gyüjtöttek az iszapban. Úgy tapasztaltam, hogy ezt a fajt nagyon nehéz megfigyelni, mivel az állat különösen érzékeny minden behatás iránt és a legkisebb mozdulatra bezárja a héjait. A karok spirális járatai eléggé kitágulnak arra, hogy rojtjaik a héj széléig érjenek. Gyakran megfigyeltem ezt a fajt nyitott héjjal is, de sohasem láttam, hogy karjait kigömbölyítette és a héjból kinyujtotta volna.”
MÁSODIK REND: ZÁRNÉLKÜLIEK (ECARDINES)
Az eddig tárgyalt Brachiopodák, kevés kivétellel, a nagyobb mélységek lakói. Másként áll a Lingulidák és Discinidák dolga. Ezeknek a héja mintha valami szaruszerű anyagból állana, zára nincs, a széle tehát síma. Az idetartozó fajok főként és nagy egyedszámban a parti övet lakják, de csak a melegebb tájakon. Így a Lingula anatina Brug. és L. pyramidata Morse, az előbbi család jellemző képviselői, az Indiai-óceánban és Amerika partjain él, míg a Discina striata Schum., a második család tagja, Nyugat-Afrika partjain honos.
A Lingula héja vékony, majdnem hajlítható, zöldes színű. A két teknő majdnem egyforma, a belsejében nincsen váz a vastag, húsos, spirálisan felcsavarodott kar számára. Morse érdekes megfigyeléseket tett a Lingula pyramidata Stimps.-on. A nyele kilencszer olyan hosszú, mint a teste, nem tapad meg, hanem mozgékony, mint valami féreg, és mint némelyik féreg, szintén csövet tud készíteni homokból, amelybe vissza tud húzódni. A cső nyílása fölött keresztbe hajló sertéi azután mint valami rosta megakadályozzák, hogy a vízzel együtt homok is juthasson a kopoltyúkhoz. Morse azt hiszi, hogy legalább is a Lingula pyramidata nem él tovább egy évnél. Többszáz, júniusban és júliusban gyüjtött példány mind egyenlő nagyságú és egyformán frisshéjú volt, tehát nagyon természetes a következtetés, hogy koruk is egyforma. A nyáron gyüjtött példányok szeptember végén mind elpusztultak olyan jelenségek kíséretében, amilyenek kíséretében Williams vizsgálatai szerint bizonyos férgek (Nais, Arenicola) természetes halálukat érik el.
A Lingula geológiai előfordulásáról Suess ezt írja: „Ez a csoport, miként a Discináé is, már nem csekély fajszámban jelenik meg a legrégebbi kövületeket tartalmazó rétegekben. Attól az időtől kezdve a mai napig valamennyi formáción keresztül fenntartotta magát, anélkül, hogy bármelyik időszakban is valami feltűnőbb maximumot ért volna el elterjedtség dolgában.”
A Craniidae család tagjai valamennyi többi Brachiopodától eltérnek abban, hogy hasteknőjüknél fogva hozzánőttek idegen tárgyakhoz. Hátteknőjük fedőalakú s a két teknőt tulajdonképpen csak izmok tartják össze egymással. A karok megtámasztására a hasteknő közepéből kiálló egyszerű orralakú mésznyúlvány szolgál. A négy élő faj közül a legelterjedtebb a mi északi tengereinkben élő Crania anomala Müll., amely majdnem mindig a Terebratulina caputserpentis társaságában fordul elő, ezt azonban nem követi sem Észak-Amerika északi tengereibe, sem pedig a Földközi-tengerbe.
A kagylógyüjtők és a múzeumi zoológusok előtt a Brachiopodák még nemrégiben is elsőrendű ritkaságoknak számítottak, és ennek megfelelően nagyon drágán fizették őket. Azon a véleményen voltak, hogy legalább is a Terebratulák egészen különleges mélytengeri állatok, mert csak olyan mélységekből ismerték őket, amelyeket akkor az állati élet szélső határának tartottak. Azonban az újabb mélytengeri expedíciók másra tanítottak bennünket és megállapították, hogy bár a Terebratulák csak bizonyos területeken fordulnak elő, azonban az ilyeneken azután tekintélyes tömegben szoktak élni, éppen úgy, mint az ősvilági tengerek egyes pontjain is, így abban, amelyben a németek „Muschelkalk”-ja rakódott le. Másodszor pedig a Challenger kutatásai óta tudjuk, hogy éppen a Brachiopodák nem valami különösen jelentős részét alkotják a mélytengerek állatvilágának. Ez életmódjuk alapján könnyen megérthető. A pörgekarúak helyhez kötött állatok és általában véve sziklás fenékre van szükségük, amelyen mintegy lehorgonyozhatják magukat. Azonban a jelentősebb mélységekben ilyen fenék csak ritkán akad, mert ott a feneket rendesen lágy iszap vagy agyag borítja, tehát olyan anyag, amely a Brachiopodák megtelepedését lehetetlenné teszi.
Forrás: Brehm - Az állatok világa
Based on work by