Nero
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Nero Claudius Caesar Augustus Germanicus, születési nevén Lucius Domitius Ahenobarbus, másik nevén Nero Claudius Drusus Germanicus (Antium, 37. december 15. – 68. június 9.) a Julius–Claudius-dinasztia utolsó római császára (uralkodott 54. október 13-tól haláláig), Claudius mostohafia, Caligula unokaöccse, Cnaeus Domitius Ahenobarbus és az ifjabb Agrippina gyermeke volt. Zsarnoki tettei és hírhedt művészi ambíciói révén Nero a legismertebb ókori uralkodók egyike.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Előkelő származás
Atyja, a történetírók által rossz természetűnek, kapzsinak és kegyetlennek leírt Cnaeus Ahenobarbus az előkelő köztársasági Domitia gens sarja volt: attól fogva, hogy Kr. e. 192-ben Cnaeus Domitius Ahenobarbus megszerezte a consuli címet, nem volt olyan fiúleszármazottja a Neróig vezető vonalon, aki ne viselte volna a köztársaság legelőkelőbb magistraturáját. A császárrá tett Lucius apja 32-ben töltötte be ezt a tisztséget.
Édesanyja, az ifjabb Agrippina Germanicus és az idősebb Agrippina lánya és Caligula nővére volt, így ősei között egyaránt számon tarthatta anyai ágon Agrippát és Augustust, apai ágon pedig Marcus Antoniust és Livia Drusilla császárnét.
[szerkesztés] Egy erős anya
Agrippina 40-ben özvegyült meg, majd fivére egy földközi-tengeri szigetre száműzte fiával együtt. Claudius trónra lépésével térhetett haza, és a befolyásos Caius Sallustius Crispus Passienus felesége lett, ám második férje is meghalt valamikor 44-47 között. Nagybátyja, Claudius végül 49-ben őt választotta negyedik feleségéül, és Agrippina mindent megtett a fia hatalmának biztosításáért: a császár lányát, Octaviát eljegyezte a kis Luciusszal, illetve adoptáltatta a fiát a befolyásolható Claudiusszal. Nevelőül Senecát választotta sokra hivatott gyermeke számára. Claudius vér szerinti fiát, Britannicust igyekezett háttérbe szorítani és elszigetelni, többek között azzal, hogy az immár Nero néven szereplő fia idő előtt felölthette a nagykorúságot jelző tógát. Végső lépésként pedig nem habozott megmérgezni idős férjét, amikor elérkezettnek látta az időt a trón megszerzésére fia számára. Claudius temetésén az új uralkodó mondott beszédet.
[szerkesztés] Hármas kormányzás
Az alig 17 éves Nero első beszédében kijelentette, hogy csak a külügyekkel kíván foglalkozni, a belügyek irányítását meghagyja a senatus számára. Ebből természetesen nem sok valósult meg, de úgy tűnt, hogy a testületre nem várnak újabb, Tiberius vagy Caligula korát idéző vérveszteségek. Ennek hármas biztosítéka is volt: a fiatal uralkodót ekkor még Agrippina, Seneca és a praefectus praetorio, Sextus Afranius Burrus tartotta kezében. Nem is csoda, hogy a császár uralkodásának első évei nyugalomban teltek. Egyetlen rangos áldozata volt ennek az időszaknak: Nero 55-ben végzett a potenciális veszélyt jelentő mostohatestvérével, Britannicusszal. Az aerarium fokozottabb ellenőrzése ellen tiltakozó senatorokat (pl. Faustus Sulla, Lucius Junius Silanus Torquatus) sem végeztették ki, mindössze vagyonukat kobozták el, és száműzték őket.
[szerkesztés] A keleti határ
Alig halt meg Claudius, az addig békés keleti határvidéken hadmozdulatok kezdődtek, melynek római részről a kiváló hadvezér, Cnaeus Domitius Corbulo volt a főszereplője. Miután a parthus Vologeses király az ütközőállam, Armenia élére fivérét, Tiridatest nevezte ki, megszegte a még Augustus és IV. Phraates közt létrejött szerződést, ami az állam uralkodója megkoronázásának jogát a rómaiak számára garantálta. 55-ben azonban Vologeses harc nélkül visszakozott, mert fiával kezdett belháborúba.
58-ban Tiridates kihasználva, hogy a római haderő nem állt készen, újból támadást indított az immár Tigranes, Nagy Heródes zsidó király unokája uralta Armenia ellen, és kisebb győzelmet aratott az öt legiót felvonultató rómaiak ellen az Eufráteszen. A siker azonban nem bizonyult tartósnak: a kaukázusi törzsekkel szövetségben és a hürkánok lázadásától megtámogatva Corbulónak még abban az évben sikerült bevenni az egyik armeniai fővárost, Artaxát és 59-ben a másikat, a Tigrisen túl eső Tigranocertát. Győzelmei elismeréseképpen az addig Cappadocia élén álló Corbulót Syria helytartójává tették.
62-ben tört ki az újabb konfliktus: Vologeses ismét megkoronázta Tiridatest, és megkezdte Tigranocerta ostromát. Mivel az északi hadak római parancsnoka még nem érkezett meg, Corbulo megegyezett a parthusokkal: a rómaiak kivonultak Armeniából, cserébe Vologeses és Tiridates is felhagyott az ostrommal. Az év nyarán érkezett meg az északi hadseregcsoport vezetője, az előző év consulja, Lucius Caesennius Paetus. Ő betört Armeniába, míg Corbulo délen, az Eufráteszen kelt át. Paetus azonban csapdába került Arsamosata környékén, és mire Corbulo odaért, két legiója már megadta magát. Tiridates gyakorlatilag uralta Armeniát, ám a téli tárgyalások során a még mindig erős pozícióban levő rómaiak nem akartak békét kötni.
63-ban Corbulo ismét Armeniába vonult, immár négy legióval. A parthusok tisztában voltak a támadóerő nagyságával, ám a rómaiak sem akartak tovább harcolni a sivatagban. Tiberius Julius Alexander vezetésével még a döntő összecsapás előtt megszületett a békeszerződés. Ismét Róma joga lett az armeniai király kinevezése, ám Tiridates megőrizte trónját – mindössze el kellett látogatnia a rivális birodalom fővárosába, ahol Nero 66-ban megkoronázta.
Az Armenia, így közvetve a Selyemút ellenőrzéséért folyó háborút igazából egyik fél sem nyerte meg, azonban Rómában fantasztikus győzelemként tüntették fel. Még Janus templomának kapuit is bezárták, jelezve a teljes béke beállását.
[szerkesztés] Nero önállósodása
Nero azonban nehezen tűrte, hogy irányítsák. Hatalomvágya – valószínűleg Burrus és Seneca támogatásával – először hatalmaskodó anyja ellen irányult, azonban Agrippina három merényletkísérletet is túlélt, többek között azt is, amikor egy elsüllyesztendő hajóra tették. Végül Nero nyíltan, katonáival gyilkoltatta meg. Állítólag utolsó kérése az volt, hogy a méhét szúrják át, ami életet adott Nerónak. Nem sokkal ezután Claudia Octavia is hasonló sorsra jutott, hogy Nero elvehesse szíve új választottját, Poppaea Sabinát.
Burrus 62-ben halt meg, elképzelhető, hogy természetes halállal. Seneca egymagában nem bírt elég befolyással neveltjére, így jobbnak látta visszavonulni. Ezzel azonban csak három évre nyert haladékot: 65-ben megvádolták, hogy részt vett egy császár elleni összeesküvésben, és öngyilkosságot követtettek el vele. (Ugyanebben az évben ölte meg dührohamában szeretett feleségét, a terhes Poppaeát, akit egy veszekedésük alkalmával hasbarúgott. 66-ban vette feleségül harmadik, utolsó asszonyát, Statilia Messalinát.) Nero hatalma 25 éves korára korlátlanná vált.
[szerkesztés] Egyeduralom
[szerkesztés] Összeesküvés, megtorlás
Burrust Ofonius Tigellinus váltotta a praefectus praetoriói rangban, aki készséggel teljesítette ura egyre több áldozatot követelő parancsait. A Tiberius korát idéző felségsértési perek, vagyonelkobzások összeesküvéshez vezettek, melyet Calpurnius Piso vezetett, ám felgöngyölítették (65). A megtorlásnak számos áldozata volt, köztük Seneca és eposzköltő unokaöccse, Marcus Annaeus Lucanus, vagy a republikánus Thrasea Paetus. Az apolitikus, ám a császári féltékenységet sikeres hadvezetésével kiváltó Corbulo is ekkor vesztette életét Korinthosz kikötőjében.
[szerkesztés] „Néró, a véres költő”
Mivel az előkelő rétegek körében elveszítette bázisát, dús juttatásokkal igyekezett megnyerni a plebs támogatását: növelte az ingyenélelem és a cirkuszi látványosságok mennyiségét. Nero kezdettől fogva előadói babérokra vágyott, így nem egyszer megesett, hogy saját szerzeményeivel lépett fel. Ugyan nem volt kiemelkedő tehetség, a közönség jól átgondolt érdekében kénytelen volt ünnepelni őt, amivel azonban csak elmélyítették művészi ambícióit.
Mindez azonban nem bizonyult elégnek a közutálat elhárítására. A nagy dobra vert külpolitikai siker, Tiridates római megkoronázása is csak félsiker volt. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy amikor 64. július 18-ról 19-re virradó éjjel Róma nagy része kigyulladt, a monumentális építkezést fontolgató uralkodót vádolták meg. Suetonius és Cassius Dio szerint a Trója kirablása című eposzt szavalta színpadi öltözékben, míg a lángokban gyönyörködött. Nem sokat javított a népszerűségén, hogy megnyittatta palotáit a fedél nélkül maradók előtt, és minden addiginál több pénzt áldozott a nép megsegítésére, mivel a hirtelen adódott lehetőséget kihasználva elkezdte építtetni új palotakomplexumát, a Domus Aureát, ez viszont azt a szóbeszédet eredményezte, miszerint ő maga volt a gyújtogatás okozója. Ez nem valószínű: a tűzeset (melyre 69-ben Vitellius és 80-ban Titus alatt is volt példa) inkább a zsúfolt, faszerkezetű bérkaszárnyák tűzveszélyességének tudható be. Erre utal az is, hogy az újjáépítés során igyekeztek téglaépületeket emelni.
A császár a közhangulatot bűnbak felmutatásával próbálta lecsillapítani, és választása a kis keleti szektára, a keresztényekre esett. Az ellenük indított megtorlásnak – tulajdonképpen az első keresztényüldözésnek – lett áldozata többek között Szent Péter is. Nero valószínűleg ezzel sem érte el, hogy megenyhüljenek iránta alattvalói.
[szerkesztés] Hellas és Iudaea
Az uralkodó művészi hajlamainak kielégítése mellett talán támogatókeresési célokat is szolgált a 66-67-es görögországi „turné” – Nero ugyanis valóságos előadássorozatot tartott hellén ajkú alattvalóinak. Még az olimpiai játékokon is indult, ahol egyedüli indulóként megnyerte a kocsihajtást. Ennek örömére adómentessé tette Achaia provincia lakosságát, ami nagy kiesést jelentett a kincstár számára.
Egy idős senator, Titus Flavius Vespasianus, Claudius britanniai veterán hadvezére egy alkalommal elbóbiskolt Nero előadása alatt. Csak az mentette meg, hogy megérkezett a hír: a zsidók fellázadtak Palesztinában, és a császár hasznosabbnak látta úgy eltávolítani a környezetéből, hogy neki – a trónra veszélytelennek tűnő, idős, alacsony sorból származó tisztnek – adta a zsidó háború parancsnokságát. A császár uralkodása végéig Vespasianus a tartomány vidéki területeinek nagy részét megtisztította, és 68-ban hozzáfogott Jeruzsálem ostromához. Az őt ideküldő uralkodó azonban nem érte meg a város bevételét.
[szerkesztés] A bukás
68. márciusában Gallia Lugdunensis provincia legatusa, a gall származású Caius Iulius Vindex a római nép és a senatus nevében fellázadt Nero ellen. Miután ezt a lázadást a lojális Lucius Verginius Rufus, Germania Superior helytartója leverte, áprilisban Lucius Clodius Macer africai és Servius Sulpitius Galba hispaniai helytartó is felkelést indított, ami – bár a két legkomolyabb európai hadseregcsoport, a rajnai és a dunai nem reagált – Nero uralmának összeomlását vonta maga után. Galba közeledtének hírére még a praefectus praetorio, Caius Nymphidius Sabinus is elhagyta.
A történtek hatására a senatus bátorságra kapott, és anyagyilkossága ürügyén június 8-án halálra ítélte az uralkodót. Nero menekülés közben, másnap öngyilkos lett. Utolsó mondata Cassius Dio szerint úgy hangzott: „Iupiterre, micsoda művész vész oda velem!”. Suetonius ellenben úgy tudja, hogy a földön vérében fekvő császár haldokolva megpillantott egy elfogására érkezett centuriót, ám azt hivén, hogy a megmentésére érkezett, azt dadogta: „ez az igazi hűség”.
[szerkesztés] Nero utóélete
Nero halálát követően több, mint egy évig tartó polgárháború kezdődött, ami 69-ben, a négy császár éve végén Vespasianus győzelmét vonta maga után. Ebben az időben a köznép sok helyen, de elsősorban az uralma alatt privilegizált, majd megbuktatása után ismét közönséges tartománnyá visszaminősített hellén vidéken komolyan gyászolták a császárt. Erre a népszerűségre apellálva legalább három ál-Nero lépett fel az elkövetkező években: egy mindjárt Galba idején, a másik Titus alatt, a harmadik – és a parthusoktól kapott támogatás miatt legveszélyesebb – pedig Domitianus korában.
Ettől eltekintve a köztudatban Nero emléke – amit a senatus hivatalosan is elátkozott (damnatio memoriae) – kegyetlen zsarnokként maradt fenn. Ezt a képet közvetíti az utókor felé a korabeli források többsége. A Iulius–Claudius-dinasztia utolsó uralkodója megítélése a kereszténység diadala is sokat rontott: nem véletlen, hogy egyes apokrif iratokban volt vagy eljövendő Antikrisztusként ábrázolják.
Személyisége számos későbbi alkotót ihletett meg: szerepel a Legenda aurea történeteiben, illetve Geoffrey Chaucer és Giovanni Boccaccio is írt róla, a modernebb időkben pedig többek között Kosztolányi Dezső, aki egy egész regényt szentelt neki (Néró, a véres költő). Henryk Sienkiewicz a keresztényüldözés kapcsán ír a császár koráról Quo Vadis? című, később megfilmesített regényében.
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- Ferenczy Endre - Maróti Egon - Hahn István: Az ókori Róma története (ISBN 9631927881)
| Előző uralkodó: Claudius |
Római császár 54 – 68 |
 |
Következő uralkodó: Galba |
Based on work by