Milánói ediktum

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A Milánói ediktum, melyet I. Constantinus (I. (Nagy) Konstantin) nyugati és uralkodótársa, Licinius keleti császár adott ki, engedélyezi minden ember, így a keresztények számára is a szabad vallásgyakorlást.

Konstantin és Licinius 313-ban Milánóban találkozott, ahol megünnepelték Licinius házasságkötését Konstantin húgával. Ekkor tárgyaltak a keresztényekkel szembeni politikájukról. Ezután Konstantin rendeleteket küldött a tartományok kormányzóinak a keresztényekre vonatkozóan, Licinius pedig, miután legyőzte Maximinust Nikomédiában, császár székhelyén kifüggesztette a rendeletet 313. június 13-án.

A rendelet hatására a bebörtönzött keresztények kiszabadultak, a száműzöttek visszatérhettek otthonaikba, az elkobzott javak eredeti tulajdonosukhoz visszakerültek.

Ezt megelőzően 311-ben Galerius császár Nikomédiában a halálos ágyán már kiadott egy rendeletet, mely a keresztények számára jogokat biztosított. Így a milánói rendelet már az ebben adott jogoknak a megerősítése és kibővítése.

[szerkesztés] Szövege

Mindkét türelmi rendelet latin szövegét Lactantius örökítette át De mortibus persecutorum című munkájában. Caesareai Eusebius Egyháztörténetében hozza ezeknek görög fordítását (VIII, 15 és X, 5).

Egy részlet a rendeletből: Amikor én, Constantinus Augustus, és én, Licinius Augustus, kedvező előjelektől kísérve Mediolanumba érkeztünk és mindent fontolóra vettünk, ami a köz hasznára és javára szolgál, a többi dolog közt, melyekről úgy tűnt, hogy mindenkinek hasznára válnak, úgy döntöttünk, hogy mindenekelőtt és elsősorban olyan rendeleteket bocsátunk ki, amik biztosítják az istenség iránti tiszteletet és imádást, azaz hogy megadjuk a keresztényeknek és mindenkinek azt a szabad választást, hogy azt a vallást kövesse, amelyiket akarja, úgyhogy bármelyik istenség vagy mennyei hatalom jóakarattal lehessen irántunk és mindenki iránt, aki hatalmunk alatt él.