Magyar nyelvjárások

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A magyar nyelv nyelvjárásai:

• csángó
  • archaikus moldvai csángó nyelvjárás
    Az archaikus csángó nyelvjárás a moldvai csángók kisebb csoportjának (nem-székelyes csángók) nyelvváltozata. Ez a magyar nyelv egyetlen valóban önálló regionális dialektusa (vagyis nem csupán a magyar nyelvjárások egyike, hanem az irodalmi nyelvtől erősen különböző nyelvváltozat). A középkori nyelvi formákat máig őrzi. Ugyanakkor a román nyelvből is számos jövevényszót vett át. Jellemző rá az „s” hangnak a sajátos realizációja („sziszegő beszéd”). Mindemellett a sziszegő „s” és az „sz” külön hangértékkel bír. Másik jellegzetesség a „dzs” fonéma gyakorisága (dzsermek - gyermek, dzsió - dió, medzs - megy). Beszédük azért érthető nehezen még a románul tudó magyarok számára is, mert nagyszámban használnak archaizmusokat vagy sajátos csángó (nem román eredetű) szavakat, pl. filjesz (nyúl), hét (mikor), ahét (amikor, régen), bücsü (becsület), csúkmony (tojás), eszüdni (hozzáérteni), jü (ő), külpis, külbécs (csiga), stb.
    Az archaikus csángó dialektust kb. 10-15 000 személy használja, a székelyes csángó nyelvjárással keverten pedig további 10-13 000 fő.
  • székelyes moldvai csángó nyelvjárás
    A székelyes csángó nyelvjárás a háromszéki és a csíkszéki székely nyelvjárással mutat közeli rokonságot, annyi különbséggel, hogy hiányoznak belőle a nyelvújítás utáni szavak, és nagyobb arányban fordulnak elő a román kölcsönzések. A moldvai csángók többsége (kb. 40 000 ember) ezt a nyelvjárást használja.

• dél-alföldi (más néven: déli)

Kiejtés: A dél-alföldi nyelvjárás fő jellemzője, az ö-zés. (Átmenet az „e” és az „ö” között.) Pl.: embör (ember), mögitta (megitta), mögötte (megette).

• dunántúli (más néven: nyugati)

Kiejtés: A dunántúli nyelvjárás megkülönbözteti a nyílt „e” hangot és a zárt „ë”-t, de nem a zárt, hanem a nyílt változat tér el a köznyelvi kiejtéstől: a nyílt „e”-t a röviden ejtett „á”-hoz közelítik. Pl.: ámber (ember), álmegy (elmegy), megettá (megette).

• északkeleti

A mai magyar hivatalos nyelv (köznyelv) és irodalmi nyelv az északkeleti nyelvjárásból fejlődött ki.

• mezőségi (más néven: Királyhágón túli)

• palóc (más néven: északnyugati),

Kiejtés: A palóc nyelvjárásban a köznyelvi „a” hangot rövid „á”-nak ejtik. Pl.: számar (szamár), álmá (alma), nágy (nagy). Ugyanakkor a köznyelvi „á” hang a palóc nyelvjárásban a hosszan ejtett „a”-hoz közelít (például az említett számar szóban). Ez a nyelvjárás az, amely megkülönbözteti a „ly” hangot a „j”-től: l(j)ány, fol(j)ó, l(j)uk, gól(j)a.

• székely

Szókincs: Különösen színes a székely nyelvjárás, melyet nem is annyira az ejtésmódja, mint inkább a szófűzése, a nemzedékről nemzedékre öröklődő, fordulatokban gazdag beszédmódja tesz jellegzetessé. Ez jól látható a székely népköltészet, a népdalok, népmesék, népballadák stílusából, és olyan írók regényeiből, elbeszéléseiből, akik a székely nyelvjárás színeivel gazdagították stílusukat. A székely nyelvjárásban az „és” szót nem használják, helyette mindig „s” szót mondanak.

Példák székely szavakra, kifejezésekre:

• megbonyul – megellik
• elszövődik a Nap – fátolyfelhő kerül a Nap elé
• gürüzdölés, görözdölés – köszörülés
• kacsiba, kacsuba, kacsuka – csámpás
• ádámbűz - a házhoz nem tartozó ember szaga ÚMTsz. Használata általános. Megj.: Kalotaszegen is használatos.
• ahajt - ott, amott
• odaül valahol - sokáig tartózkodik valahol ÚMTsz, Kriza. Általános népi szó. Vö. megüli magát
• olló - gida, kecskegida
• ollózik- ellik (kecske)
• összebüszüdik - megromlik, megbüdösödik

(a Transindex.ro székely-magyar szótárában [1] 2243 szócikk található.)

• tiszai (más néven: észak-alföldi)

Kiejtés: A tiszai nyelvjárásban (Kelet-Magyarország hajdúsági, bihari része) jellegzetes az í-zés: a köznyelvi „é” hangot az „í”-hez hasonlóan ejtik – pl.: níz (néz), píz (pénz), fílsz (félsz). Debrecentől keletebbre (Ukrajna és Románia egy részén is) számos esetben „e”-nek ejtik a köznyelvi „ö” hangot: ser (sör), perkelt (pörkölt), megcsemerlett (megcsömörlött) – de ez nem minden olyan szóra áll, amelyben a köznyelvi kiejtés szerint „ö” hang van (pl. az öt, ökör, zöld kiejtése nem különbözik.).