Kalliszthenész

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Olünthoszi Kalliszthenész (Καλλισθενης, Kr. e. 370 - kb. 327) görög tudós és történetíró, Nagy Sándor udvari történésze, és a kiemelkedő filozófus, Arisztotelész unokaöccse és tanítványa, továbbá e filozófus legkiemelkedőbbnek tartott tanítványának, Theophrasztosznak barátja – ez utóbbi műveiből ismerjük főképp Kalliszthenész tragikus sorsát.

Kalliszthenész elkísérte Nagy Sándort Ázsiai hadjárataira. A történetíráson kívül többfajta tudományos és pedagógiai feladatba is fogott: például Egyiptomba érkezvén részt vett egy, a Nílus forrását kereső expedíción, Babilonban pedig felügyelte az ottani csillagászati feljegyzések lefordítását. A Nagy Sándor hadjáratairól írt művét részletekben írta, és ezeket folyamatosan küldték vissza Hellaszba, és terjesztették a nagyobb városokban; egyszóval ezek nemcsak naplóként és kódexként, hanem hírlapként is szolgáltak.

A kezdeti jó viszony a fejedelem és a történész között azonban megromlott, mivel utóbbi növekvő idegenkedéssel fogadta a királynak a meghódolt idegen országokban egyre-másra felvett keleties barbár szokásait, különösen, hogy istenné nyilvánítsák Alexandroszt. Minthogy nem volt hajlandó istenként tisztelni az uralkodót, ezzel felségsértést elkövetve és politikai törekvéseinek útjába állva, a Nagy Sándor elleni Hermolaosz-féle összeesküvés felszámolásakor őt is bűnrészességgel vádolták és börtönbe vetették. Egyesek szerint a kínzásokba és az embertelen körülményekbe belebetegedve itt halt meg, mások szerint Kr.e. 327-ben kivégezték. Kalliszthenész szomorú történetéről jobbára barátja, a peripatetikus Theophrasztosz lélekfilozófiai értekezéséből (Kalliszthenész avagy a Bánatról) szerzett értesülést az utókor. Kalliszthenész halála után megromlott az addigi igen jó viszony Arisztotelész és neveltje, Nagy Sándor között.

Tudjuk, hogy Kalliszthenész udvari történészként beszámolókat írt Nagy Sándor hadjáratairól, és írt egy Hellasz történelmét az Antalkidasz-féle békétől (i.e. 387.) a Phókiai háborúig (Kr.e.357) bemutató művet, sőt ez utóbbi háború történetét is külön megírta, de ahogy legtöbb műve, ezek is elvesztek, és csak más írók által idézett töredékeiket ismerjük. Tudjuk, hogy segített Arisztotelésznek néhány hüpomnématikus műve összeállításában (pl. a Pythiai játékok nevű színészverseny nyerteseinek listázásában).

A Nagy Sándor életéről szóló regényes beszámoló, az Alexandru praxeisz („Alexandrosz tettei”), amelynek írója a királyt a pánhellénizmus harcosaként ünnepelte és teljesítményét dicsôítette, s ami később az összes Nagy Sándorról szóló legenda forrása lesz a középkorban, valószínűleg nem Kalliszthenész műve, hanem a Ptolemaioszok korában keletkezhetett, s jelenlegi formájában az i.sz. 3. szd.-ban ered. Latinra fordítója, Julius Valerius Alexander Polemius (kb. i.e. 4. szd.) ugyan bizonyosra veszi, hogy Aesopus alkotása, mások Arisztotelészt, Antiszthenészt, Onesicritust vagy az 1. szd.-ban élt Arriant gondolják a valódi szerzőnek, de egy 16. szd.-i itáliai humanista, nyilvánvalóan tévesen, Kalliszthenésznek tulajdonította, s azóta eme regényes életrajz szerzőjét szokás Pszeudo-Kalliszthenésznek (Ál-Kalliszthenész) is nevezni. E munka a magyar irodalomba is átjön, pl. a Heltai Gáspár nyomdájából kikerült históriában (Kolozsvár, XVI. sz. 2. fele), vagy Haller János Hármas históriájában, mindkettőt egy augsburgi kiadás nyomán fordították.

A Valerius-féle munkának aztán a kora középkorban szír, örmény és szláv változatai is születtek, a négy görög nyelvű változat mellett (kettő prózai, kettő verses – ld. Krumbacher, Geschichte der byzantinischen Litteratur, 1897, p. 849). Valerius fordítását egy későbbi, a 10. szd.-ban keletkezett, a nápolyi főpaptól, Leótól származó mű, az ún. Historia de Preliis teljesen kiszorította, mely utóbbiban az eredeti Pszeudo-Kalliszthenészi szövegekhez és töredékekhez bevezetés és jegyzetek is társultak.