Jelnyelv
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A jelnyelv a vizuális kódrendszerek egyik legfejlettebb formája, amelyet a siketek használnak. Az 1960-as évek óta a szakemberek már önálló nyelvként kezelik. Bizonyított, hogy a jelnyelvnek is van egy sajátos hangtana, alaktana és mondattana. Általában az adott nyelv nyelvtani sajátosságai jellemzik a jelnyelvet. Szókincse pontos nyelvtani szabályok szerint rendeződik, így annak nyelvjárásai is lehetnek.
Téves feltételezés, hogy a jelnyelv nemzetközi. Valójában minden országnak van egy sajátos jelnyelve, amelyet elsősorban a siketek oktatásában használnak. Tehát a siketek nem ugyanazt a jelnyelvet használják Németországban, mint mondjuk Magyarországon. Igaz, hogy vannak hasonló jelek egyes jelnyelvekben. Létezik azonban egy mesterségesen kialakított jelnyelv is, a Gestuno nyelv, amely éppoly nehezen tud teret nyerni, mint az eszperantó.
Egy másik tévhit szerint a jelnyelv a gesztusok természeténél fogva lassabb, mint a beszéd. A kézmozgás ugyan valóban lassabb, mint az artikulációs mozgás, de a minden szinten jelen lévő egyidejűségnek köszönhetően a jelelés és a beszéd tempója közel azonos, nem ritka eset az sem, hogy a jelelés gyorsabb.
A jelelésnek természetesen vannak szabályai:
- vigyázni kell, nehogy a túlartikulálás hibájába essünk,
- a megszokottnál lassabb beszédtempóra és pontosabb kivitelezésre van szükség,
- mindig a beszédet kísérő szóról lehet csak szó,
- néma artikulációval kísérjük jelelésünket,
- elnevezés: nem "mutogatunk", hanem jelelünk,
- törekedni kell a jel pontos kivitelezésére,
- fontos a gesztikuláció, mimika és testtartás.