Európa (film)

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Európa
Rendező:	Lars von Trier
Forgatókönyvíró:	Lars von Trier Niels Vørsel
Főszerepben:	Jean-Marc Barr Udo Kier
Zene:	Joachim Holbek
Operatőr:	Henning Bendtsen Edward Klosinski Jean-Paul Meurisse
Jelmeztervező:	Manon Rasmussen
Vágó:	Hervé Schneid
Gyártó:	Det Danske Filminstitut
Időtartam:	112 perc
Nyelv:	angol, német
IMDb

Az Európa 1991-ben készült dán film.

[szerkesztés] Történet

Figyelem: Itt a cselekmény részleteit vagy a végkifejletét is olvashatod.

Lars von Trier nemzetközi elismerést hozó filmje az Európa (Europa, 1991) volt, mely egy német származású amerikai fiatalemberről (Jean-Marr Barr) szól, aki a II. világháború után egy német vonaton lesz hálókocsi-kalauz. A férfiban együtt kavarog a nácizmust elítélő amerikai mentalitás és a németek sajnálata és megértése. Kessler végig megpróbálja kezelni helyzetét, és megértéssel fordulni az őt körülvevő emberekhez, végül mégis rosszul választ és a háború után partizánakciókat szervező Werefolfokhoz csatlakozik. A filmet olyan bírálat is érte, mely szerint az egykori náci Németországgal szimpatizál, holott Trier Kessler által a legyőzöttek, a megsemmisítettek szenvedéseit próbálja megérteni, a maga valóságában szemlélni. Veszélyes feladat ez a főhős számára, s próbálkozása végül kudarcba fullad. Mégsem értheti meg a legyőzöttség érzését egy idegen, aki nem közéjük tartozik. A komor, hipnotikus hangulatú film, mely szinte végig egy vonaton játszódik, a cannes-i filmfesztivál nagydíját hozta meg Triernek. A külföldi közönség körében azonban inkább az 1996-os Hullámtörés-sel (Breaking the Waves, 1996.) aratott elismerést. A film egy tragikus sorsú, a szerelméért teljes individualitását föláldozó lány portréja, melyet a kritika is kedvezően fogadott, bár néhány bírálat is érte. Egyesek szerint a fiatal nő, aki mozgássérült férje beteges fantáziája áldozataként idegen férfiaknak adja oda magát, nem elég hiteles. A nő a feltétlen szerelem és a feltétlen hit megtestesítője Trier filmjében. A mű bírálói szerint viszont nehezen hihető a történet, egyesek szerint elképzelhetetlen az emberi megadás ilyen formája. A kétségbeesett, Isten iránti buzgó szeretetébe és férje iránti szenvedélyébe belebolondult lány portréját hitelesen tárja fel előttünk Emily Watson játéka. A színésznő angyali arca, a hősnőt érő elképzelhető legnagyobb megaláztatások, a férj kegyetlensége és bűnbánata, de legfőképpen a csúcspont, a katarzis kissé hamissá teszi a filmet, túlságosan melodramatikussá. A rendező előszeretettel használja a katartikus véget, a jól eltervezett „szívfacsaró” utolsó jeleneteket. Olyannyira, hogy ezt még a dogmatikusság keretein belül sem állhatta megvalósítani, az Idióták végén szintén egy ilyen csúcspontnak a tanúi lehetünk. Trier tudatosan azon munkálkodik, hogy nagyon hasson a nézőre.