DP golyószóró

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

DP golyószóró
Típus:	golyószóró
Ország:	Szovjetunió
Alkalmazás
Alkalmazás éve:	1927-1960-as évek
Használó ország:	Szovjetunió, Finnország
Háborús alkalmazás:	II. világháború
Műszaki adatok
Űrméret:	7,62 mm
Lőszer:	7,62 × 54 mm R
Tárkapacitás:	47 db
Működési elv:	gázelvezetéses
Tömeg:	9,12 kg
Fegyver hossza:	1270 mm
Csőhossz:	604,5 mm
Elméleti tűzgyorsaság:	600 lövés/perc
Gyakorlati tűzgyorsaság:	80-90 lövés/perc
Csőtorkolati sebesség:	840 m/s

A DP golyószóró Vaszilij Gyegtyarjov által tervezett és a Vörös Hadseregben 1928-tól rendszeresített könnyű sorozatlövő fegyver. DP–27 típusjellel is jelölik, ahol a szám a fegyver rendszeresítésének évére utal. Az eredetileg a Moszin-Nagant puskához 1891-ben készült és egyes fegyvereknél még ma is használatos 7,62 × 54 mm R lőszerrel tüzel. Az egyszerű szerkezető, olcsón gyártható és az üzemeltetés során igénytelen DP hatékony fegyvernek bizonyulta a harcok során. Nagyon jól tűrte a szennyeződéseket, egyesek szerint jobban működött piszkosan mint tisztán. A DP legfőbb hátránya a kétlábú állványa volt, amely könnyen eltörött, valamint a csupán 47 lőszert befogadó tár, amely kis tárkapacitása miatt gyakori tárcserét igényelt, ez idő alatt pedig más fegyverek fedezettüzét igényelte. Az alacsony gyakorlati tűzgyorsaság egyetlen pozitív hatása a cső ritkább túlmelegedése.

[szerkesztés] Története

Az Vörös Hadsereg megalakulása után csak az I. világháborúból megmaradt régi, elavult sorozatlövő fegyverekkel rendelkezett, ráadásul ezek többsége is külföldi gyártású volt, a pótalkatrész-ellátás akadozott. A szovjet hadvezetés az 1920-as évek közepén döntött arról, hogy a kiöregedő sorozatlövő fegyvereket hazai gyártásúakkal kell pótolni. A sorozatlövő fegyverre kiírt pályázatra Tokarjev és Kolesznyikov is egy-egy, a régi Maxim-géppuskán alapuló konstrukciót készített el, míg Gyegtyarjov a a DP egy korai változatával indult. A lőtéri próbák után Tokarjev golyószóróját választották ki sorozatgyártásra, és 1925 májusában rendszeresítették a Vörös Hadseregben. Rövidesen kiderült azonban, hogy a fegyver túl nehéz, szerkezete bonyolult, összességében nem felelt meg a követelményeknek. Gyegtyarjov a DP első terveit már 1923-ban elkészítette, majd a prototípus már 1924 októberében elkészült, amely azonban alulmaradt Tokarjev fegyverével szemben. Akkor a lőtéri próbákon egy alkatrész törése miatt a DP szereplése sikertelen volt, de összességébe a fegyver próbáit felügyelő állami bizottság előremutató konstrukciónak tartotta Gyegtyarjov golyószóróját. A Tokarjev féle golyószórók elégtelen teljesítménye miatt 1927-ben a szovjet hadvezetés inkább a DP golyószórót javasolta rendszerbe állítani.

A sorozatgyártás 1927 októberében indult meg Kovrovban. A gyártás gyors ütemben folyt, egy év múlva már több mint 8 ezer darab volt a csapatoknál, 1937-re a gyártási darabszám már elérte a 95 ezret, míg a II. világháború végéig összesen kb. 700 ezer darab készült. A DP golyószóró a lövész alakulatok raj szintű fegyvere volt.

A finn-szovjet téli háború, majd a II. világháború során nagyszámú DP golyószóró került a finn hadsereg birtokába, amelyeket "Emma" névem ismertek a finn katonák. A finn hadsereg a II. világháboró során kb. 9 ezer DP golyószórót használt. Finnországban külön tárat is gyártottak hozzá.

A DT golyószórót 1944 augusztusáig gyártották, akkor jelent meg a modernizált változat DTM típusjellel. Ennél a változatnál növelték néhány kulcsfontosságú alkatrész (pl. a zár) élettartamát. A fegyver pisztolyszerű markolatot kapott, amely biztosabb fogást tett lehetővé.

A II. világháború után a DP és DTM golyószórókat az RP–46 golyószóró váltotta fel.

[szerkesztés] Szerkezeti kialakítása

Gázelvezetéses sorozatlövő fegyver, amelynél a zár működtetését a lőporgázok energiája biztosítja. A cső alatt kialakított hengerben hosszan mozgó gázdugattyú mozgatta a zárat tartalmazó zárkeretet. A zárat két retesz rögzítette, amelyeket a lövés során hátramozgó zárkeret nyitott. A tüzet egy hátsó zárakasztó vezérelte. Az elsütőbillentyű elhúzásával a zárakasztó nem gátolta a zár mozgását, míg felengedett állapotban a zárakasztó hátsó helyzetben rögzítette a zárat, így a fegyver működését megállította. A fegyvert a zár felhúzásával lehetett tűzkész állapotba hozni, ekkor a zár hátsó állapotában maradt. A fegyver automata tűzbiztosítóval rendelkezett. Ennek billentyűje a sárotvas mögött, a tusa nyaki része alatt volt. Lövéskor, amikor a lövő keze megmarkolta a tusát, egyúttal a tűzbiztosítót is benyomva tartotta, így az elsütőbillenytű lenyomásával ki lehetett váltani a tüzet. A cserélhető fegyvercső léghűtésű volt. A cső végére a fegyver jobb álcázása érdekében kúpos lángrejtőt szereltek.

Kizárólag sorozatlövésre volt alkalmas. A harci tapasztalatok alapján 3-6 lövéses sorozatok esetén bizonyult a leghatékonyabbnak. Irányzéka 100 és 1500 m-es lőtávolság között volt állítható, 100 m-es osztásokkal.

A lőszert dobtárban helyezték el. Az első változatnál még 49 db lőszert fogadott be a tár, de a dobtár megbízhatóságának növelése érdekében a későbbi változatoknál 47 db-ra csökkentették a tárkapacitást. A meglehetősen nehéz tár tömege üresen 1,6 kg, töltve 2,7 kg volt.

[szerkesztés] Típusváltozatok

• DPM - a DP modernizált változata (1944)
• DA - repülőgép-fedélzeti változat (Дегтярёва авиационный, ДА), 1928-ban készült el
• DT és DTM - Harcjárműbe építhető változat (Дегтярёва танковый, ДТ és ДТМ), amelyet Spagin 1929-ben alakított ki a DP típusból. Tárkapacitása 63 db volt.
• RP–46 - hevederes változat (1946-tól) (Kínában "58-as típus" néven gyártották)