Daytona 500

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

**Daytona 500**
Helyszíne	Daytona International Speedway
Első verseny	1959.
Versenytáv	500 mérföld (805 km)
Körök száma	200

A Daytona 500 egy 200 körös, 500 mérföldes (805 km) NASCAR Nextel Cup Series verseny, amelyet minden év februárjában rendeznek meg a a floridai Daytona Beachen található Daytona International Speedwayen.

A NASCAR legfontosabb, legrangosabb, valamint a legnagyobb pénzdíjazású versenye, de a bajnoki címért folyó küzdelemben teljesen egyenértékú a többi versennyel. A szezon legelső pontversenye és emiatt is számít igen különlegesnek, hiszen más bajnokságokban és a többi nagy amerikai sportágakban (major sports) az évad végén kerülnek sorra a legnagyobb versenyek és nem a legelején. 1995. óta az Egyesült Államokban a Daytona 500 televíziós nézettsége minden más autósporténál magasabb, még a legnagyobb tradícióval bíró Indianapolis 500-at is felülmúlja e tekintetben. A versenyt úgy is nevezik, hogy a "NASCAR Super Bowl-ja" ("The Super Bowl of NASCAR") és "A nagy amerikai verseny ("The Great American Race").

[szerkesztés] Emlékezetes Daytona 500-ak

A verseny a közvetlen jogutódja azoknak a rövidebb versenyeknek, melyeket Daytona Beachen (a tengerparton) rendeztek meg. A Daytona 500-at viszont már a Daytona International Speedwayen tartják, melynek bemutatkozó versenyére 1959-ben került sor.

[szerkesztés] 1959-1969.

Lee Petty, a híres versenyző család alapítója - melynek leghíresebb tagja a fia, Richard - nyerte meg az első Daytona 500-at 1959. február 22-én, amikor is Johnny Beauchampot győzte le nem mindennapi körülmények között. Petty és Beauchamp éppen a célvonalnál körözte le Joe Weatherly autóját és a bírák az első ítélet szerint Beauchampot hírdették ki győztesnek a három autó közül, amelyek együtt haladtak át a kockás zászló alatt. Miután a célfotót tanulmányozták három napig, az ítéletet megváltoztatták és Petty lett a Daytona 500 hivatalos győztese.

[szerkesztés] 1970-1979.

Az 1976-os Daytona 500-on Richard Petty vezetett az utolsó körben, amikor a hátsó egyenesen David Pearson megelőzte őt. Petty megpróbált Pearson alá kerülni, de az utolsó kanyarból kijövet nem volt már elég hely erre. A két autó ütközése azt eredményezte, hogy mindketten megpördültek és nem sokkal a célvonal előtt a belső, füves részre sodródtak. Petty nem tudott már kijönni onnan, viszont Pearson képes volt a roncsot átvezetni a célvonalon és ezzel Ő győzőtt.

Az 1979-es Daytona 500-at Donnie Allison és Cale Yarborough még mindig emlegeti. Vitatkoznak, melyikük mit tett és mit nem a verseny utolsó körében. Viszont, abban mindketten egyetértenek, hogy az a délután teljesen más volt, mint a többi. Az eset örökké vitatéma marad. Van, ami azonban nem: az 1979-es Daytona 500 a legfontosabb verseny volt a NASCAR elmúlt több, mint 50 éves történelmében. 1979. február 18-a mindennél jobban beleégette az amerikai köztudatba a széria autós versenyzést, mint addig és azután bármi is.

Ez volt az első, a starttól a célig tartó, élő tévéközvetítés egy 500 mérföldes széria autós versenyről.

Donnie és Cale már csak egymás ellenfelei voltak az utolsó körben, de nekimentek egymásnak a hátsó egyenesben. A harmadik kanyarban feért véget a lökdösődés, sárban tocsogó autóval és heves vérmérsékletű bunyóval.

Donnie bátyja, Bobby egyértelműen azért szállt ki az autójából, hogy ellenőrizze, Donnie jól van-e. Tett tettet követett és hirtelen verekedni kezdett Yarborough-val. Ironikusan, Donnie, aki a baleset egyik résztvevője volt, kicsit távolabb maradt az eseményektől – az esetet megörökítő legjobb fényképen az látható, ahogy nézi Bobby-t, amint éppen Yarborough-t csépeli. Eközben, Richard Petty megszerzi a győzelmet Darrell Waltrip és A.J. Foyt előtt. Donnie Allison és Yarborough 4. és 5. lett egy kör hátránnyal.

Az 500 mérföldes verseny azokban a napokban lett igazán népszerű. Akkor még senki sem sejtette, de azon a versenyen kezdődött minden.

Ez a verseny ismertette meg azokkal az emberekkel a széria autózást, akik azelőtt még nem láttak olyat. Még fontosabb, hogy felfigyeltek a sportra olyan potenciális szponzorok, akik enélkül nem keresték volna fel a NASCAR-t. Észak-Kelet és a Közép-Nyugat nagy részén havazott aznap és a CBS nézettsége minden várakozást megdöntött, mert emberek milliói kénytelen volt otthon ülni és bekapcsolták televízióikat. Ezeknek a számoknak nagy jelentősége volt abban, hogy az ESPN miért döntött a NASCAR közvetítések mellett a '80-as években.

[szerkesztés] 1980-1989.

Az 1988-as Daytona 500 volt a legelső verseny, ahol használták az új szűkítő lemezeket (restrictor plates), de kissé kétséges volt még a bevezetésükkor, hogy mennyire válnak majd be. A beszerelésükre azért került sor, mert a sebesség már túl magas volt a superspeedwayeken, mint ahogyan azt Bobby Allison 1987-ben bekövetkezett balesete is mutatta Talladegaban. A versenyen Bobby Allison a célegyenesben előzte meg fiát, Davey Allisont a győzelemért, így családi ünneplést rendezhettek a verseny végén. Bobby lett a legidősebb versenyző, aki Daytona 500-at tudott nyerni. A verseny Richard Petty megpördülése miatt is emlékezetes maradt: az autója a levegőbe emelkedett, majd ledarált egy hosszú darabot a védőkerítésből, ahogy az autója az orrán pörgöztt, mielőtt megállt volna. Ezután az autóját majdnem a felénél kettévágta az A.J. Foyttal való ütközés és Brett Bodine is eltalálta őt. Petty komolyabb sérülés nélkül szállt ki az autójából.

Az 1989-es Daytona 500-at Darrell Waltrip nyerte meg. Élete első Daytona 500 győzelmét tizenkét kísérlet előzte meg. A közönség hangosan éltette a verseny utáni interjú során a felszabadult, szinte már gyermeki érzelmeit, amint azt kiabálta: "I won the Daytona 500! I won the Daytona 500!" - megfejelve azt egy mára kissé rosszhírűvé vált tánccal.

[szerkesztés] 1990-1999.

Az 1990-es Daytona 500 egyik főszereplője Dale Earnhardt volt. Sokszor állt már közel a Daytona 500 győzelemhez, de aznap úgy tűnt, végre haza viheti a kockás zászlót. A 193. körben Geoff Bodine megpördült az egyes kanyarban, amely a harmadik és egyben utolsó sárga zászlót (caution) eredményezte a versenyen. Mindenki kiment a pitbe, kivéve Derrike Cope-ot, aki a pályán maradt továbbra is. A 195. körben újraindították a futamot és Earnhardt hamar visszavette a vezetés és megtartotta azt egészen az utolsó körig. Ott a hátsó egyenesben egy fém alkatrész esett ki Rick Wilson autójából, amikor a motorja feladta a küzdelmet. Earnhardt áthajtott azon, ami egy jobb hátsó deffekthez vezetett. Lelassunt és Cope elhúzott mellette, ezzel megnyerbe élete első NASCAR Winston Cup versenyét (ma már Nextel Cup). Ez volt az első a két Cup karrier győzelméből a viszonylag ismeretlen pilótának (mindkettőt az 1990-es szezonban szerezte).

Az 1998-as Daytona 500 Dale Earnhardt győzelméről lett híres, aki húsz év próbálkozás után végre nyerni tudott ezen a versenyen. Earnhardt gyakran autózott a legjobb tízben, de a Daytona 500 trófea valahogy mindig kicsúszott a kezei közül. Earnhardt autója a didal után lassan végig gurult a pit roadon és fogadta az elismerő pacsikat, minden csapat kiküldte az embereit, hogy gratulálhassanak neki. A karrirének és hagyatékának ezt a meghatározó pillanatát mindenki megünnepelte, függetlenül attól, hogy Earnhardt-drukker volt-e vagy sem.

[szerkesztés] 2000. után

A 2001-es Daytona 500 volt a legsötétebb nap a Daytona 500-ak történelmében. Az utolsó kanyarban több autó összeütközött és a NASCAR szupersztár, Dale Earnhardt életét vesztette a balesetben.

A 2002-es Daytona 500-on Sterling Marlin küzdött Jeff Gordonnal a vezetését. Gordon megpördült és ezzel egy nagy balesetet okozott. A NASCAR a piros zászlót léptette érvénybe (megállították a versenyt) és az autókat a hátsó egyenesben várakoztatták. Marlin ekkor kipattant az autójából és megpróbálta az ütközés során megsérült jobb első sárvédőjét elhúzni a keréktől. A piros zászló alatt senki sem végezhet javításokat az autón (még a garázsban dolgozó szerelőknek is fel kell függeszteniük mindenfajta tevékenységet), így Marlint az első pozícióból néhány körrel a verseny vége előtt büntetésből a sor végére küldték. A trófea szinte Ward Burton ölébe hullott.

[szerkesztés] A kvalifikáció

"A nagy amerikai versenyre" a kvalifikációs procedúra is különleges. A legjobb 35 csapatnak az előző évi tulajdonosi ponttáblázat (owner points) alapján biztos az indulása, míg a többiek a hagyományos kvalifikáción és a két kvalifikációs versenyen (Gatorade Duel 1-2) harcolhatják ki az indulás jogát.

A hagyományos kvalifikáció, amit vasárnap (egy héttel a verseny előtt) tartanak, a két kvalifikációs verseny sorrendjét (line up) határozza meg, méghozzá úgy, hogy az első versenyen a belső (inside line), a másodikon meg a külső (outside line) sor indul. Továbbá biztossá válik még az első (pole position) és a második rajtpozíció, valamint a legjobb 35-ön kívül még négyen biztosítani tudják az indulásukat a Daytona 500-ra.

A csütörtökön lebonyolításra kerülő kvalifikációs verseny (1959-1967-ig 100-100 mérföldesek; 1969-2004-ig 125-125 mérföldesek; 2004-től 150-150 mérföldesek) végeredménye alapján a megmaradó négy szabad helyet, valamint a rajtpozíciókat is elfoglalják és ezzel véglegessé válik a Daytona 500 rajtsorrendje (line up).

A volt Cup bajnokoknak (ha többen pályáznak erre a helyre, akkor a legutóbbi bajnoké az elsőbbség) természetesen ebbe a az egyedi lebonyolítási rendszerben is fenntartják a 43. rajtpozíciót (Champions provisional).

[szerkesztés] Televízió

A Daytona 500 volt a legelső 500 mérföldes autóverseny, amelyet az elejétől a végéig élőben sugároztak, amikor azt a CBS csatorna 1979-ben adására tűzte. Ez az adó egészen 2000-ig közvetítette a NASCAR versenyeket. 2001-től a jogok a FOX és az NBC csatornák között oszlanak meg és az utóbbi hat évben 2,48 milliárd dolláros televíziós szerződést kötöttek meg a NASCAR-ral.

A FOX 2007-től egyedüli jogosult lesz a közvetítésekre a NASCAR új csomagja értelmében.

Melléktermékeként annak, hogy a pályát 1998-ban ellátták világítással és a 2001-es új televíziós csomagnak a versenyek rajtjait későbbi időpontra tudták tolni. 1979-től 2000-ig a zöld zászlót délután negyed egykor lengették meg a keleti-parti idő szerint. Ezt az időpontot délután fél háromra módosították a Nyugati-Parton élőknek kedvezve ezzel. A 2005-ös Daytona 500 naplementében ért véget, előszőr a történelmében és a 2006-os verseny már majdnem teljes sötétségben fejeződött be. Az est leszálltával a pálya körülményei megváltoznak és ez a csapatoknak újabb kihívás az autók beállításaival kapcsolatban az utolsó kiállások alkalmával.

1986-ban a Daytona 500-on a Challenger űrrepülőgép katasztrófájában elhunyt hősökre emlékeztek, közülük is a legismertebb Christa McAuliffe volt, aki az első tanárként járhatott volna az űrben, de a robbanásban tragikusan Ő is az életét vesztette. Tizenhét évvel később, a 2003-as Daytona 500-on a Columbia űrrepülőgép balesetének áldozatai előtt tisztelegtek a versenyzők és a csapatok az autóikon elhelyezett matricákkal, melyek az örök és tiszteletteljes emlék szimbólumaiként kísérték végig a versenyt.

[szerkesztés] A Daytona 500 győztesei

Év	Versenyző	Autó rajtszáma	Autó típusa	Start	Vezetett körök száma	Pénzdíj	Átlagsebesség (mph)
1959.	Lee Petty	42	Oldsmobile	15.	38	$19,050	135.521
1960.	Robert G. "Junior" Johnson	27	Chevrolet	9.	67	$19,600	124.740
1961.	Marvin Panch	20	Pontiac	4.	13	$21,050	149.601
1962.	Edward G. "Fireball" Roberts	22	Pontiac	1.	144	$24,190	152.529
1963.	DeWayne L. "Tiny" Lund	21	Ford	12.	127	$24,550	151.566
1964.	Richard Petty	43	Plymouth	2.	184	$33,300	154.334
1965.	Fred Lorenzen	28	Ford	4.	25/129	$27,100	141.539*
1966.	Richard Petty	43	Plymouth	1.	108/198	$28,150	160.927*
1967.	Mario Andretti	11	Ford	12.	112	$48,900	146.926
1968.	Cale Yarborough	21	Mercury	1.	76	$47,250	143.251
1969.	LeeRoy Yarbrough	98	Ford	19.	18	$38,950	157.950
1970.	Pete Hamilton	40	Plymouth	9.	13	$44,850	149.601
1971.	Richard Petty	43	Plymouth	5.	70	$45,450	144.462
1972.	A.J. Foyt	21	Mercury	2.	167	$44,600	161.550
1973.	Richard Petty	43	Dodge	7.	17	$36,100	157.205
1974.	Richard Petty	43	Dodge	2.	73/180	$39,650	140.894*
1975.	Benny Parsons	72	Chevrolet	32.	4	$43,905	153.649
1976.	David Pearson	21	Mercury	7.	37	$46,800	152.181
1977.	Cale Yarborough	11	Chevrolet	4.	137	$63,700	153.218
1978.	Bobby Allison	15	Ford	33.	28	$56,300	159.730
1979.	Richard Petty	43	Oldsmobile	13.	12	$73,900	143.977
1980.	Buddy Baker	28	Oldsmobile	1.	143	$102,175	177.602
1981.	Richard Petty	43	Buick	8.	26	$90,575	169.651
1982.	Bobby Allison	88	Buick	7.	147	$120,360	153.991
1983.	Cale Yarborough	28	Pontiac	8.	23	$119,600	155.979
1984.	Cale Yarborough	28	Chevrolet	1.	89	$160,300	150.994
1985.	Bill Elliott	9	Ford	1.	136	$185,500	172.265
1986.	Geoff Bodine	5	Chevrolet	2.	101	$192,715	148.124
1987.	Bill Elliott	9	Ford	1.	104	$204,150	176.263
1988.	Bobby Allison	12	Buick	3.	70	$202,940	137.531
1989.	Darrell Waltrip	17	Chevrolet	2.	25	$184,900	148.466
1990.	Derrike Cope	10	Chevrolet	12.	5	$188,150	165.761
1991.	Ernie Irvan	4	Chevrolet	2.	29	$233,000	148.148
1992.	Davey Allison	28	Ford	6.	127	$244,050	160.256
1993.	Dale Jarrett	18	Chevrolet	2.	8	$238,200	154.972
1994.	Sterling Marlin	4	Chevrolet	4.	30	$258,275	156.931
1995.	Sterling Marlin	4	Chevrolet	3.	105	$300,460	141.710
1996.	Dale Jarrett	88	Ford	7.	40	$360,775	154.308
1997.	Jeff Gordon	24	Chevrolet	6.	40	$377,410	148.295
1998.	Dale Earnhardt	3	Chevrolet	4.	105	$1,059,805	172.712
1999.	Jeff Gordon	24	Chevrolet	1.	15	$1,172,246	161.551
2000.	Dale Jarrett	88	Ford	1.	87	$1,277,975	155.669
2001.	Michael Waltrip	15	Chevrolet	19.	23	$1,331,185	161.783
2002.	Ward Burton	22	Dodge	19.	5	$1,409,017	130.810
2003.	Michael Waltrip	15	Chevrolet	4.	68/109	$1,419,406	133.870*
2004.	Dale Earnhardt, Jr.	8	Chevrolet	3.	59	$1,495,070	156.341
2005.	Jeff Gordon	24	Chevrolet	15.	28/203	$1,497,150	135.173*
2006.	Jimmie Johnson	48	Chevrolet	9.	24/203	$1,505,120	142.734*