Apoteózis
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Az apoteózis (görög eredetű szó): istenítés, embernek az istenek közé helyezése.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Az ókori görögöknél
A görögök hite szerint egyes, kiváló hősök holtuk után az istenek gyülekezetébe jutnak, és testök a hamvasztásban halandó salakjoktól megtisztul. Így istenülnek Héraklés, Achilleus v. Bellerophóntés stb. Később históriai személyeket is istenitettek, így Harmodiost és Aristogeitónt , valamint a Marathónnál elesetteket.
[szerkesztés] A rómaiaknál
Az apoteózis a rómaiaknál is meghonosodott, akik Caesartól kezdve császáraikat isteníteni szokták (consecratio). A császár a Divus (= megistenült) melléknevet, templomot és őt tisztelő papokat kapott.
[szerkesztés] A képzőművészetben
A festészetben és szobrászatban a szimbolikus ábrázolás egy neme, amelyben valamely személynek rendkívüli voltát akként dicsőítik, hogy isteni vagy más túlvilági lények társaságában, vagy egyébként képzelt földfeletti viszonyok közepett tüntetik fel. Rómában a császárok idejében különösen szokásos volt az e fajta ábrázolás domborműben előállítva, és igen gyakran fordul elő a római császári érmeken is. Az ifjabbkori festészetben is találkozunk ilyen ábrázolásokkal, így pl. Tiziano megfestette V. Károly császár apoteózisát, Rubens IV. Henrikét, Ingres pedig I. Napóleonét.
[szerkesztés] Az esztétikában
Az apoteózis az esztétikában a dráma vagy vallásos darab befejező része, amennyiben a hős szenvedéseinek isteni megnyilatkozás vagy magasabb vizió vet véget. (pl. Az ember tragédiája).
[szerkesztés] Külső hivatkozás
- A Pallas Nagy Lexikona