Ábel a rengetegben

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Az Ábel a rengetegben Tamási Áron 1932-ben megjelent regénye. A történetet eredetileg a Brassói Lapok című újság adta le részletetekben. Könyvként 1932-ben jelent meg, Kolozsvárott, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában, Kós Károly tervei szerint, Bánffy Miklós tollrajzaival.

A regény két folytatása az Ábel az országban (1943) és Ábel Amerikában. A trilógia önálló egységként 1937-ben jelent meg, a budapesti Révai Irodalmi Intézet adta ki egy kötetben, Ábel néven. Azóta használatos a trilógia összefogó neveként az Ábel név.

[szerkesztés] Cselekmény

Figyelem: Itt a cselekmény részleteit vagy a végkifejletét is olvashatod.

Szakállas Ábel egy 12 éves, székely fiú, az I. világháború után elszakadt Erdélyben. Édesapja elszegődteti erdőpásztornak a Hargitára. Az a feladata, hogy őrizze a kivágott fát, és ha vásárlók jönnek, akkor fizetés ellenében számlát állítson ki nekik.

A fiú talált kutyájával, két tyúkkal, és egy kecskével tölti mindennapjait, míg egyik erdei sétája alkalmával puskákat, és fekete, nagy vaskörtéket talál. Az egyik vaskörte alá tüzet rak, majd a hatalams robbanás után visszatérve a helyszínre hatalmas pusztítást lát. Ábel örül ennek, mivel szerződése szerint a (viharban) kidőlt fákat eladhatja, és az értük kapott pénzt megtarthatja.

Egy Fuszulán nevű román kereskedő becsapja, majd Ábel leleplezvén a csalást, a társaság igazgatójával elfogja. Mivel a csaló elmenekül, kirendelnek a fiú mellé egy morcona román csendőrt, Surgyélánt.

Ketten töltik a telet a hótól elzárt házban, és Ábel hosszabb időre ágynak esik egy sült sasmadár emészthetetlen húsától. Míg az otthonról kapott elemózsiát eszegeti, addig a román csendőr megeszi a kecskéit.

Később Surgyélán összeáll Fuszulánnal, és akkor térnek vissza az erdei házba, mikor Ábel édesapja is ott tartózkodott. Az öreg lerészegedett, és fogást keresett a két gonosztevőn. Ábel nagy nehezen megmenti apját a verekedéstől, és ezzel saját életüket is.

Ábel összebarátkozik a közeli papokkal, akiknek egyik legfiatalabb növendékét, Márkust különösen a szívébe zárja. Ez a tüdőbeteg fiú végül is felköltözik Ábelhez a Hargitára, hogy ott gyógyuljon. A két fiatalt felkeresi Surgyélán és Fuszulán, majd az ifjú szerzetes elmondott beszédének hatására önként jelentkeznek a rendőrségen.

Ábel Márkus halála után elmegy megbízó bankjába, hogy felvegye a fizetését, és ott szembesül a ténnyel, hogy télre csak a fele fizetés jár, mivel akkor nem kell fát eladni. Ábel leadja a munkát, visszatér falujába, ahol meglátogatja édeasnyja sírját, és ott megfogadja, hogy egész életében a szegények és elnyomottak szószólója lesz.

[szerkesztés] Idézetek

1. „Erre úgy tekintett rám, mint ahogy a vizet nézi vala, de különben nem szólott semmit, hanem megindult, hogy a fazekat a tűzre tegye. Útközben megállt, hát iváshoz készülődik. Hamar melléje ugrottam, hogy ne igya el a kutya elől a vizet, de az utolsó pillanatban csak ennyit jegyeztem meg:
- Az ember is örökké akkor ihatnék, amikor a kutyának kéne a víz.
Apám meg sem törölte a száját, hanem rögtön felém fordult, és vizes bajusszal vakkantott néhányat nekem. Ebből megértettem, hogy ő az első kutya, ami a vízivást illeti, s jókedvvel mentünk bé a házba.”

2. „- Hát te mért sírsz? - kérdezte megijedve édesanyám.
- Én örömömben - mondtam.
- Milyen örömödben?
- Én abbéli örömömben, hogy nekem is van édesanyám.
Erre anyám is elkezdett pityeregni, s úgy sírtunk ketten, mintha fizették volna nekünk. De aztán biztatni kezdtük egymást, hogy hagyjuk abba, s bé is szüntettük, mert a leves is megmelegedett, s enni kellett. Anyámat az uras karosszékbe ültettem, én pedig a rozogára ültem, s úgy ebédeltünk. Hús is volt a levesben jócskán, s úgy laktam, mint egy püspök.”

3. „Éppen jött a zetelaki ember, s véle a másik.
- Mit fog ez a kutya? - kérdezte.
- Ez az esőt - feleltem.
Az ember megtekergette a fejét, és így szólt:
- No, én még ilyet sem láték mostanáig.
- Milyent? - kérdeztem.
- Én olyant, hogy cseber helyett használjanak egy kutyát.
Mivel csípős kedvem volt éppen, elhatároztam, hogy nem maradok adósa a bölcsködő zetelakinak.
- Már ez olyan kutya, hogy mindenre jó az ég világán - mondtam.
A zetelaki hunyorított a társának, és csúfondárosan jegyezte meg:
- Akkor ez jó, még söröshordónak is.
Jól tette, hogy éppen söröshordót mondott, mert erre hamar kaptam feleletet magamban. Nem siettem el azonban a dolgot, mert előbb a fa árát akartam látni. Ki is fizették szépen, s odaadtam a cédulát nekik.
- Ily szorgos házigazdát láttak-é? - kérdeztem nyomban, és úgy tettem, mintha hő buzgalommal keresnék valamit. A két ember csak állott, mintha a Szentlelket várták volna.
- Ejnye - mondtam -, pedig a seritalt szeretik maguk bizonyosan.
- Én igen aztán! - mondta a zetelaki.
Felálltam s jól a szeme közé néztem.
- Igen-e?
- Én igen.
- No, ha igen, akkor csapolja meg a kutyát! - mondtam szívélyesen.
Erre a másik ember, aki addig egyet sem szólt, menést indítványozott, nehogy kikérdezzem őt is.”